Az anarchistára leselkedő veszélyek közül talán a legalattomosabb, amit én úgy nevezek: a doboz.
Az a doboz, amiben felnőtt, aminek falai között felnevelték, oktatták, indoktrinálták, amibe bezárták és begyömöszölték a gondolatait mielőtt az anarchizmus feltörte ezt a láthatatlan tákolmányt.
Hogy még képszerűbb legyek, nem elég, hogy ebből a dobozból kilássunk, ki is kell másznunk belőle… már amennyire a társadalom és a minket minden csápjával a dobozban tartani akaró kapitalizmus azt engedi. Hiszen kár is tagadni a pénz uralma alól gyakorlatilag lehetetlen kivonni magunkat tartósan (egyelőre), de erről az (ön)ellentmondásról majd remélhetőleg egy nem túl távoli, másik alkalommal próbálok írni.
Amiről ez az írás szólni szeretne az az, hogy ahhoz, hogy a lehető legteljesebben ki tudjuk fejezni az anarchizmus lényegét, ha fizikailag nem is, de gondolatainkban és így a szavainkban -és a lehető legtöbb cselekedetünkben- is, ki kell lépnünk ebből a dobozból. Nagyon nehéz, ez nem is vitás.
Ennek a doboznak a falait fogalmakkal, viselkedési mintákkal, neveléssel, jutalmazással és/vagy bűntetéssel építették köréd és mivel itt vagy és olvasod ezt, jó eséllyel érzed, tudod, hogy valami nagyon nincs rendben.
Nem egyszerű évtizedes reflexeket levetkőzni és ami a legnehezebb, hogy céljaink eléréséhez ne nyúljunk ahhoz az eszköztárhoz, amit a kapitalista termelési rendszer példaként nap, mint nap felkínál. Vagyis ne csak a céljaink, hanem az eszközeink – a szavak és a tettek – legyenek összhangban az anarchizmussal. Hiszen mi nem a political compass legeslegleg bal alsó sarkába akarjuk pozícionálni magunkat, hanem a political compasson kívülre helyezkedünk. Természetesen ez nem jelenti azt hogy ne lennének fontosak azok az ideák, amiket a klasszikus baloldal a zászlajára tűzött, hiszen az anarchisták és bizonyos kommunisták-akik nagyon kevesen és nagyon egyedül voltak ezzel- ezeket mindig, mindentől függetlenül képviselték és nem engedtek belőle akkor sem, amikor a baloldal többi része igen.
Az anarchizmus célja nem a politizálás, hanem a politika felszámolása -már amit politkának nevezünk a Francia Forradalom óta, tudjátok: jobboldal, baloldal, centrum, pártok…
De vissza a dobozhoz. Ez a doboz, amiből, ha nem lépünk ki, nem tudjuk képvisleni az anarchizmust. A legnagyobb hiba, ha a konzevatívok, jobboldaliak, szocdemek, liberálisok és társaik fejével gondolkozunk. A doboz, amiből ki kell lépnünk, az ő világuk.
Nem kell megfelelnünk nekik sem a nyelvezetükben, sem a játékszabályaikban! Ha ezt tesszük csak újra alkotjuk azt az igazságtalan, elnyomó szart, amibe vissza akarnak rángatni minket, ha látják, hogy távoznánk belőle, vagy ha rájönnek, hogy mi valójában le akarjuk rombolni ezt az embert és természetet nem kímélő önálló életre kelt gólemet: a kapitalizmust, foggal körömmel harcolni fognak ellenünk és félreteszik szánalmas ellentéteiket és közös erővel számolnak le konformizmusuk ellenségeivel. Folyamatosan tudatnunk kell velük, hogy nem játszunk a szabályaik szerint. Mi nem államban, nemzetben gondolkozunk, nem a ránk kényszerített versenyben és annak szabályai szerint akarunk élni.
Ha a szavainkat folyton a szerint válogatjuk meg, hogy “mit szólnak az emberek”, máris az ő szabályaik szerint játszunk és akkor máris vesztettünk, hiszen pont azt adjuk fel, ami a célunk, az anarchista gondolkodást. Az anarchia, az anarchizmus az anarchista gondolat gyakorlata.
Beszéljük az egyenlők, a kölcsönösség, a méltóság és a szolidaritás nyelvét…mindig!
A konzervatívok, jobboldaliak, szocdemek, liberálisok és társaik megengedhetik maguknak, hogy pillanatnyi érdekeik szerint eltekintsenek saját eszméik alapvető értékeitől, sőt akár szembe menjenek azokkal, mi anarchisták ezt ne tegyük meg! Hiszen az elvek pillanatnyi vagy rövidtávú (mozgalmi) érdekek mőgé sorolása az a mentalitás, ami abba a dobozba gyömöszöl vissza minket.
Ezért semmilyen vélt vagy valós politikai haszon (létezik egyáltalán ilyesmi egy anarchista számára?) vagy megfelelési kényszer nem írhatja felül államellenességünket, internacionalizmusunkat, nemzeteken túli gondolkodásunkat, antimilitarizmusunkat és az elnyomás minden formája elleni küzdelmünket, az osztályharcot. Abban a pillanatban, amikor ezt megengedjük önmagunknak, vissza kerülünk abba a bizonyos dobozba, ahol ugyan vannak, akiknek részben lehetnek hasonló céljaik és értékeik, vagy hihetik, elhitethetik ezt magukról, de ettől semmi sem -vagy alig valami- fog megváltozni.
A dobozban a privilégiumokat ki lehet terjeszteni egy határig -persze azt is lehet látni, mennyire nem akarják ezt a privilegizáltak-, de megszüntetni soha. Márpedig mi a privilégiumokat megszüntetni akarjuk, nem kiterjeszteni a lehető legszélesebb körben, elfogadva, hogy „vesztesek mindig lesznek”. A dobozban csak azért tudsz harcolni, hogy az embereket ne zsákmányolják ki olyan nagyon, de a elnyomás teljes eltörlése nem lehetséges, hiszen az tartja a dobozban az embereket, az tartja össze a doboz falait.
Éppen ezért, mi nem lobogtatjuk egyetlen ország zászlaját sem csak azért, mert vannak “rosszabb” országok is. Persze, nem is kérdés, hogy vannak, ezt senki nem vitatja. De mi emberekben, emberiségben gondolkozunk, nem nemzetben és országokban.
Ellentétben az épp divatos lobogókkal díszített profilképekkel, mi látjuk, hogy maguk a lobogók, azok amik a problémákat okozzák, és az azok alatt vagy takarásában elkövetett inhumánus cselekedetek. A mi dolgunk , hogy felszólaljunk mindennemű elnyomás ellen és megszüntessük azokat, de nem azért hogy valakik egy másik fajta elnyomást állítsanak utána a helyükre. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha a dobozon kívül és annak logikájával szemben, nem pedig aszerint gondolkozunk.
Van egy rossz és egy nagyon jó hírem! A rossz az, hogy ez egy nagyon nehéz -tanulást és önreflexiót igénylő- folyamat és nem történik meg csak úgy egyik napról a másikra, a jó viszont az, hogy ebben tényleg senki nem akadályozhat meg minket, csak rajtunk múlik!
autonom
