She for Him: Ukraine’s Women Leading the Resistance to “Busification”
-Marta Havricsko-
Click here to read in english.
A feketelobogo.org megjegyzése: bár úgy gondoljuk nem szorul magyarázatra, mégis szeretnénk hangsúlyozni, hogy mint anarchisták, szolidaritásunk nem áll meg államhatárokon, sőt nem hajlandó tudomásul venni azok létezését. Ezért itt szeretnénk egyértelművé tenni, hogy támogatunk minden embert, aki szembeszállva saját elnyomó államával megtagadja a gyilkolásban való részvételt , vagy támogatja azokat, akik a katonai szolgálat megtagadásával, parancsmegtagadással, dezertálással tiltakoznak a kapitalista háborúk ellen, legyen az az úgynevezett Ukrajnában, Oroszországban, Izraelben, Iránban vagy Egyesült Államokban. Szolidaritásunk mindenkié, aki szembeszáll a háborús gépezettel függetlenül attól melyik állam vagy katonai szövetség politikusainak és hadiipari vállalkozóinak vagyonát növeli emberi húsdarálójuk.
Az elmúlt napokban egy fiatal nő képe terjedt el villámgyorsan a közösségi médiában, amelyet Kamianszk-ban, Ukrajna Dnyipropetrovszk megye területén készítettek. A nő térdelve áll egy toborzó tiszt előtt, kezeit imádkozó mozdulattal összekulcsolva. Arcán a félelem és a kétségbeesés tükröződik. A tiszt arca viszont kifejezéstelen.
A nő kérése nem is lehetne egyszerűbb: ne vigyék a férjét a háborúba.
De a tisztet ez láthatóan nem hatja meg. Teljesítenie kell a kvótát, ami ütközik a nő kétségbeesett könyörgésével. A hadseregnek katonákra van szüksége. A térdelő nők könnyei és könyörgései nem számítanak. Sőt inkább csak kellemetlenséget okoznak.
Ma ez a nő többet testesít meg, mint csak háború által megsebesített Ukrajnát – egy olyan országot, amely vérzik, és egyre kétségbeesettebben várja az erőszak végét. Ő a kényszerű mozgósítás elleni ellenállás szimbólumává is vált. Egy olyan jelenség szimbólumává, amely a nyílt háború immár ötödik évében kavarja fel Ukrajnát, és amelyet Volodimir Zelenszkij elnök kormánya már nem tud könnyedán titkolni a nyugati közvélemény elől, annak ellenére, hogy gondosan ápolják az ukrán ellenállóképességről és a „bármennyi ideig is tart” a háború elviselésének hajlandóságról szóló narratívákat.
A nők egyre inkább az ellenállás élvonalában állnak.
Ukrajnában a kényszerű utcai mozgósításnak saját keserű szlengje alakult ki: „busification” [buszosítás] – utalva azokra az esetekre, amikor a katonai toborzótisztviselőket azzal vádolják, hogy nyilvános helyeken erőszakkal lökik vagy rángatják a katonaköteles korú férfiakat kisteherautókba.
Az ukrán közösségi médiában keringő videókon minden generációból láthatók nők, akik közbelépnek, amikor a férfiakat toborzó tisztviselőkkel szegülnek szembe vagy lefilmezik az állítólagos visszaéléseket. Nyilvánosan megszégyenítik a toborzókat erőszakos magatartásuk miatt vagy könyörögnek nekik, hogy kíméljék meg a férjeiket, fiaikat, testvéreiket és az idegeneket. És amikor a könyörgés nem segít, egyesek visszavágnak – ököllel, kézitáskával, lapáttal, kövekkel, bármivel, ami éppen kéznél van.
Mások otthonaikban, üzleteikben és munkahelyeiken menedéket nyújtanak a férfiaknak, megakadályozva a toborzótisztek bejutását, és megtagadva a bent rejtőzködők kiadását.
A nők lettek a buszosítás elleni ellenállás arca.
De miért éppen a nők?
Erre több válasz is létezik.
Először is, a nők a „buszosítás” elsődleges tanúi.
Ukrajna utcái egyre inkább a nők területeivé váltak. A tömegközlekedés időnként egy nemek szerint szegregált térre emlékeztet: a fedélzeten lévő kevés férfi lehet a sofőr, egy idős nagyapa, aki éppen a következő orvosi vizsgálatra tart, vagy egy gondtalan diák, aki még túl fiatal ahhoz, hogy behívják. Mindenki más nő.
A nők mindenütt jelen vannak, mert – ellentétben a hadköteles korú férfiakkal – még viszonylag szabadon mozoghatnak az országban, anélkül, hogy attól kellene tartaniuk, hogy egyenruhás férfiak megállítják őket, és kényszerrel mikrobuszokba kényszerítik őket. A legtöbb nőre nem vonatkozik a kötelező katonai szolgálat. Bár nagyjából 75000 ukrán nő szolgál az ukrán fegyveres erőkben, számukra a katonai szolgálat többnyire választás kérdése marad. A férfiak számára viszont kötelezettség.
Ez a háborús kiváltság a nőknek valami egyre értékesebbet biztosít Ukrajnában: a mozgás szabadságát.
És pontosan ezért válnak a nők oly gyakran a „buszosítás” eseteinek elsőszámú tanúivá – és így az elsők is , akik egy férfi védelmére sietnek.
Másodszor: a nők az általuk szeretett férfiakat védik.
Fiaikat. Férjeiket. Testvéreiket. Élettársaikat.
Olyan hevesen vetik magukat a toborzó tisztekre, mint az anyaállatok, amikor a kicsinyeiket védik a ragadozótól. Az anyák saját testüket használják pajzsként fiaik védelmében. A feleségek az utca közepén sírnak, miközben férjeiket kisteherautókba tuszkolják, mintha előre látnák, hogy a biztos halálba viszik őket.
Néhányan annyira kétségbeesettek, hogy még a terhesség * sem tartja vissza őket attól, hogy fizikailag is közbeavatkozzanak, hogy megakadályozzák férjeik frontra küldését.
*https://x.com/HavryshkoMarta/status/2038726992925716692?s=20
Mások szervezkednek. A területi toborzóközpontok előtt gyülekeznek, és könyörögnek, hogy engedjék szabadon a férfiakat. Vagyis inkább: már nem könyörögnek. Követelik.
„Követeljük, hogy engedjék szabadon a férfiakat! Hadd térjenek vissza az apák a gyermekeikhez. Adjátok vissza a fiúkat az anyáknak, a férjeket a feleségeknek. Követeljük, hogy vessenek véget ennek a banditákra jellemző, emberrabló gyakorlatnak.”
Ez volt az üzenete azoknak a nőknek, akik Odesszában egy területi toborzóközpont előtt gyűltek össze, hogy megvédjék férjeiket.
A nyelvhasználatuknak nagy jelentősége van. Ezek a nők nem a kormányzati közlemények szelídített szókincsével beszélnek a mozgósításról. Arról beszélnek, hogy elviszik a férjeiket, elragadják a fiaikat, apáikat, akik eltűnnek egy olyan rendszerben, amely attól tartanak, hogy végül a frontra szállítja őket. Amit az ukrán állam mozgósításnak nevez, azt ők egyre inkább a férfiak családjaiktól való erőszakos elszakításaként élik meg.
Harmadszor, a nők azért állnak ellen, mert úgy vélik, hogy az állam velük szemben enyhébb bánásmódot fog tanúsítani, mint a férfiakkal szemben.
A toborzótisztek katonák, egy olyan intézmény tagjai, amelyet a háborús mítosz a nők, a gyermekek és az idősek védelmezőjeként ábrázol. Amikor a nők szembeszállnak velük, egyesek úgy tűnik, egy régi és mélyen gyökerező tabura hivatkoznak: egy katona nem emelhet kezet azokra a nőkre, akiket állítólag éppen megvédeni igyekszik.
Az a nő, aki egy toborzó tiszt és egy férfi közé áll, lehet valakinek az anyja, valakinek a nővére, valakinek a felesége – talán még a harcostársai egyikének anyja, nővére vagy felesége is. A nők erre a felismerésre alapozzák reményüket. Abban reménykednek, hogy mivel nők, az egyenruhás férfiak visszafogottságot tanúsítanak majd.
De az ilyen romantikus elvárások ideje hamar elmúlik.
A toborzó tisztekkel szembeszálló nőket verbálisan zaklatták, lökdösték, megütötték és paprikaspray-vel fújták le. Az Ukrajnában keringő videók és vádak szerint a mozgósítással kapcsolatos összecsapások során nőket gázoltak el járművekkel, egyes esetekben pedig lövöldözés is történt.
Az a régi tabu, miszerint az egyenruhás férfiak nem alkalmazhatnak erőszakot éppen azok ellen a nők ellen, akiket állítólag védeniük kellene, a háborús gépezet követelései alatt egyre inkább erodálódik.
És éppen ebben rejlik az ukrán mozgósítási válság egyik legsötétebb paradoxona: azok a nők, akiknek azt mondták, hogy a férfiakat azért mozgósítják, hogy megvédjék őket, egyre inkább azt tapasztalják, hogy éppen ők próbálják megvédeni azokat a férfiakat a mozgósítástól.
A nők politikai ereje
Azokat a nőket, akik ellenállnak a kényszerű mozgósításnak, a háborús propagandisták és a kormánypárti bloggerek nyilvánosan megszégyenítik. „Hasznos idiótáknak”, politikailag „tudatlan” ukránoknak, zhduny-nak – olyan embereknek, akik állítólag az oroszok érkezésére várnak – vagy egyszerűen árulóknak bélyegzik őket. Egyeseket állítólag “ismeretlen” önbíráskodók kényszerítettek nyilvános bocsánatkérés felvételére. Mások pedig már büntetőeljárással és hosszú börtönbüntetés kilátásával néznek szembe.
Mégis sok ilyen nő esetében a motiváció messze kevésbé ideológiai, mint ahogy, azt a vádlóik el akarják hitetni velünk. Ez valami alapvető dolog: emberség és szeretet. Az az ösztön, hogy megvédjünk egy másik embert attól, hogy a csatatérre küldjék, ahol ölnie kell – és talán meg is halhat.
Van benne harag is a keserű társadalmi igazságtalanság miatt, amelyet a buszosítás mára megtestesít Ukrajnában.
A kényszerű mozgósítás egyre inkább olyan rendszernek tűnik, amely a szegény és hátrányos helyzetű férfiakat sújtja a legkeményebben – azokat, akiknek nincs pénzük, kapcsolataik vagy társadalmi tőkéjük, ami másoknak segít elkerülni a hadsereget és biztonságosan élni az életüket.
Ez az, ami a nők ellenállását politikailag jelentőssé teszi, még akkor is, ha a nők maguk ezt nem is fogalmazzák meg politikai cselekvésként.
A mozgósítással szembeni ellenállásuk nem feltétlenül része egy szélesebb körű békemozgalomnak. Nem mindig jár együtt kiáltványokkal, szervezetekkel vagy egy világosan megfogalmazott háborúellenes ideológiával. De egyértelműen annak a tünete, amit az ukrán kormánynak mélyen aggasztónak kellene találnia: a társadalomtól egyre több áldozatot követelő állam és politikai elit iránti bizalom mélyreható eróziója.
És ez több, mint bizalmatlanság. Egyre inkább nyílt ellenszegülésről van szó.
A nők az utcákra vonulnak, szembeszállnak az egyenruhás férfiakkal, járműveket tartanak fel , toborzó központok előtt gyülekeznek, és saját testüket állítják az állam és azok a férfiak közé, akiket az állam mozgósítani próbál. Bármilyen szavakat is válasszunk a jelenség leírására, politikai jelentőségét egyre nehezebb figyelmen kívül hagyni.
Ez a nők által vezetett, alulról jövő polgári engedetlenség – amelynek közvetlen célja, hogy megvédje a férfiakat az állam háborús beavatkozásától.
