A forradalmi törekvés
Önmagunk és a minket körülvevő világhoz való viszonyunk megértése csak az első lépés a forradalom felé. Ezután ennek felismerését egy gyakorlati cselekvési programban kell alkalmaznunk. Amikor cselekvésről beszélek, nem csupán a heti vagy havi eseményekre gondolok, amikor egy szervezett csoporttal együttműködve egy tüntetésen fejezzük ki meggyőződésünket, vagy amikor egy elnyomó létesítmény ellen tervezett rajtaütést, akciót hajtunk végre.
A cselekvés nem ennyire korlátozott. Része a mindennapi életünknek, a rutinszerű és kevésbé rutinszerű tevékenységeinkben. Amikor meggyőződésünknek érvényt szerzünk azzal, hogy beszélgetés közben, a munkahelyünkön, a vacsoraasztalnál kimondjuk a véleményünket, az is cselekvés. Valójában, akár tudatában vagyunk ennek, akár nem, minden, amit teszünk, cselekvés vagy cselekvések sorozata. Ennek felismerése lehetővé teszi számunkra, hogy mindennapi elfojtott és elidegenedett életünket felszabadítottá és forradalmivá változtassuk.
A forradalmár szerepe egyszerű: alakítsd életedet az általad elképzelt alternatív, forradalmi társadalom miniatűr modelljévé. Te a körülötted lévő világ mikrokozmosza vagy, és még a legalapvetőbb cselekedeteid is hatással vannak arra a társadalmi környezetre, amelynek része vagy. Változtasd ezeket a hatásokat pozitívvá és radikálissá.
A forradalomnak az életmódunk részévé kell válnia, amit a víziónk vezérel és az együttérzésünk táplál. Minden gondolatunknak, minden szavunknak, minden tettünknek a radikális gyakorlatban kell gyökereznie. Folyamatos kritikájával annak, amit tanítottak, hogy gondolnunk kell, fel kell szabadítanunk vágyainkat és kitartóan kell keresnünk azt, amit valójában akarunk. Ha pedig felismertük vágyainkat, akkor cselekednünk kell érdekükben.
Miután felismertük, hogyan működik a társadalmunk, és eldöntöttük, hogy lényegében mit akarunk, el kell kezdenünk leépíteni a jelent és felépíteni a jövőt – és ezeket a feladatokat egyszerre kell elvégeznünk. Miközben leromboljuk az elnyomás maradványait, céltudatosan és spontán módon a társadalmi és környezeti kapcsolatok új formáit is létre kell hoznunk, amelyeket új intézmények segítenek elő.
Például gazdasági értelemben, ahol ma magántulajdon van, ott holnap társadalmi tulajdonnak kell lennie. Ahol ma a termelést, a fogyasztást és az erőforrások elosztását irracionális piaci erők diktálják, ott a jövőben az anyagi javak és szolgáltatások megszerzésének és elosztásának racionális rendszerére van szükség, amelynek középpontjában a méltányosság, a sokszínűség, a szolidaritás, az autonómia és/vagy bármilyen más, a víziónkat vezérlő értékek állnak.
A vegán látnokként egy állati kizsákmányolásától mentes világot lát. Továbbá egy valóban békés és egészséges kapcsolatot az emberi társadalom és a természeti környezet között. A mélyökológiai mozgalom megmutatta nekünk, hogy a nem állati természetnek olyan értéke van, amely gazdasági szempontból nem számszerűsíthető, ahogyan a vegánok is bizonyították a nem-emberi állatok értékét: amit a közgazdászok nem tudnak kiszámítani, az csak emberi együttérzéssel mérhető.
Ez az az együttérzés, amit a szocialisták a proletariátus, a feministák a nők és a queerek, az antirasszisták, a színes bőrűek és a marginalizált etnikumok, a generációs ellentétek ellen küzdők a fiatalok és az idősek iránt, a libertariánusok pedig azok iránt éreznek, akikre az állam fegyverei irányulnak, ez ugyanaz az együttérzés, amit a vegánok és a radikális környezetvédők éreznek a nem emberi világ iránt. Az, hogy mindannyiunknak a radikálisok mindezen típusúvá kell válnunk egyszerre, és ezeket az ideológiáikat egyetlen teljes elméletbe, vízióba, stratégiába és gyakorlatba kell foglalnunk, olyan közhely, amelynek figyelmen kívül hagyását többé nem engedhetjük meg magunknak. Csak egy valódi együttérzésen alapuló szemlélet és életmód képes lerombolni a jelenlegi társadalom elnyomó konstrukcióit, és újrakezdeni a kívánatos kapcsolatok és valóságok megteremtését. Számomra ez az anarchia lényege. Az én anarchista definíciómnak senki sem felel meg, aki nem fogadja el az elnyomás elleni küzdelmeket sajátjaként. Lehet, túl nagy elvárásnak tűnik, hogy minden emberi lénytől ezt kérjem, de ennél soha nem fogom alább adni.
Ez a rothadó rendszer egy emberellenes szemét (…) el kell pusztítani, és el is fogjuk pusztítani. (…) Számunkra ez nem következhet be elég hamar. A lerombolása otthon kezdődik. Az a társadalom, amelyik minden kalandot eltöröl, az egyetlen igazi kalanddá a társadalom eltörlését teszi! – Anonim Autoritás-ellenesek, Kalandozások felforgatásban
Az elmélet vagy gyakorlati elmélet lesz – a forradalmi gyakorlat elmélete –, vagy nem lesz semmi (…) nem lesz más, mint eszmék akváriuma, a világ szemlélődő értelmezése. Az ideák birodalma a meg nem valósult vágyak örök váróterme. – A Látványosság-forradalmi önteória
Utószó
Jóval több mint egy évvel azután, hogy megírtam az Állatfelszabadítás és társadalmi forradalom első változatát, azon kapom magam, hogy azt kívánom, bárcsak befogadóbb lett volna. Valóban, az állatfelszabadító mozgalmon belüli választásellenes (abortusz) tendenciákról nincs benne kritika (kivéve a 3. oldalon található idézetet). Ezek az irányzatok erősek és erősödnek, és nemcsak a nők reproduktív szabadságát fenyegetik, hanem a veganizmus racionális alapjait is. A veganizmus, röviden, nem egyenlő az életpártisággal.
Az állatfelszabadító mozgalom taktikája is kritikára szorul. Az értelmetlen tüntetésektől az erőszakos támadásokig a mozgalom egyre dühösebbé és egyre kevésbé megalapozottá vált.
Végezetül, bárcsak részletesebben tárgyaltam volna az „állatfelszabadítás” fogalmát. Felszabadíthatjuk-e valóban az állatokat? Nem szubjektív folyamat-e a felszabadítás, és nem csak magunkat vagyunk képesek felszabadítani?
Ezekkel és más kérdésekkel előbb-utóbb foglalkozni kell. Gondolom, várniuk kell egy másik pamfletre.
Brian A. Dominick
1996.augusztus
Utószó ( megjelent a harmadik kiadásban)
Amikor e röpirat második kiadása körülbelül egy évvel ezelőtt nyomdába került, csatoltam egy rövid „utószót”, amelyben kijelentettem, hogy aggódom az eredeti szövegben kifejezett néhány elképzelés miatt. Ahelyett, hogy komoly szerkesztői változtatásokat végeztem volna az esszé tartalmán, amely véleményem szerint még mindig szilárd traktátusként áll, úgy döntöttem, hogy megvitatom néhány újabb következtetésemet a témával kapcsolatban.
A felszabadulásról
Az eredeti írással kapcsolatos problémáim közé tartozik, hogy én magam és mások is a „felszabadítás” kifejezést használták annak leírására, ami valójában az állatok felszabadítása az emberek általi kizsákmányolás és elnyomás alól. Úgy vélem, hogy a felszabadulás egy különösen emberi fogalom, amely a tudatosságra való ráébredés és az önmegerősítés szubjektív folyamatán alapul. A felszabadulás személyes, és sokkal bonyolultabb, mint pusztán a fizikai láncok eltávolítása. Amikor egy rab kiszabadul a börtönből, nem feltétlenül „szabadul” fel a tekintélyelvű társadalom elnyomása alól. Egyszerűen csak „kiszabadul” a cellából. A felszabadulás elérése – ami önmagában talán lehetetlen eszmény bármely földi lény számára – meghaladja bármely állat képességeit.
Azzal lehet érvelni, hogy a bántalmazott és bántalmazott állatoknak (amelyek nyilvánvalóan pszichológiai károkat szenvednek) az elnyomott emberekhez hasonlóan át kell esniük egy pszichológiai vagy szubjektív helyreállítási folyamaton. De még a személyes felépülés is, amely elméletileg sok nem-emberi állatfaj képességein belül van, nem jelent valódi felszabadulást. Mivel a felszabadulás – ahogyan én definiálom –, a társadalmi tudatosság erősítését igényli, amire a nem-emberek (és néhány ember) egyszerűen nem rendelkeznek a képességgel; a felszabadulás összetettebb dolog, mint a felépülés.
Mindez szemantikai kérdésnek tűnhet. Én azonban ragaszkodom ahhoz, hogy ennél sokkal többről van szó. Az emberi felszabadulást túl sokáig kizárólag társadalmi/strukturális folyamatnak tekintették. Ha megváltoztatjuk a társadalmi feltételeket, akkor felszabadulunk. Úgy vélem, sokkal inkább dialektikus megközelítésre van szükség. Az egyének kollektívájaként kell felszabadulnunk, mielőtt a társadalmat úgy alakíthatnánk át, hogy az elősegítse a felszabadulást. Ugyanakkor mielőtt személyesen is felszabadulnánk (azaz megerősödnénk, megvilágosodnánk stb.), át kell alakítanunk a társadalmat és annak intézményeit. Ez egyfajta 22-es csapdájának tűnik, ami minket saját farkát kergető macskává tesz. De ha ezt dialektikusan nézzük, mint egy fokozatos, kétoldalú, apály és dagály folyamatát, akkor a felszabaduláselmélet komplexitása egyszerűvé válik.
Az önjelölt „állatfelszabadítók”, akik általában elkötelezett és őszinte aktivisták, két dolgot hajlamosak figyelmen kívül hagyni. Először is, az ember csak önmagát szabadíthatja fel. A legtöbb, amit másokért remélhetünk, hogy megszabadítjuk őket azoktól a korlátoktól, amelyek megakadályozzák önfelszabadításukat. Másodszor, csak azok, akik képesek felfogni saját elnyomásuk összetettségét, képesek a felszabadulás folyamatán keresztül küzdeni ellene. Évszázadon át az emberek legnagyobb szabadságkísérletei kétségbeesett küzdelmekbe torkolltak, pedig egyszerűen csak meg akartak szabadulni az elnyomó társadalom tekintélyelvű kényszerei alól. A ketrecbe zárt állatok esetében, részünkről alig történt több mint magának a ketrecnek a lerombolása. Azonban a ketrecbe zárt állatokkal ellentétben számunkra adott a lehetőség, hogy megértsük, miért is létezik a ketrec. Tudjuk, hogy mindig több ketrec van, és amíg nem pusztítjuk el azt a társadalmi gépezetet, amely ezeket a ketreceket emberek és nem emberek számára egyaránt létrehozza, addig a legkevesebb, amire számíthatunk az pillanatnyi és viszonylagos szabadság.
A veganizmus újradefiniálása
Szeretném tisztázni néhány fogalom meghatározását is, legfőképpen a „veganizmus” fogalmát. Az eredeti definícióm szerintem pontos volt, de az esszé többi részével összefüggésben zavarossá válik, nem különül el eléggé attól, amit én „vegetarianizmusnak” nevezek. Hadd legyek világos: a veganizmus az olyan cselekedetektől való tudatos tartózkodás, amelyek közvetlenül vagy közvetve hozzájárulnak az érző lények szenvedéséhez, legyenek azok állatok vagy emberek, etikai okokból. Az emberek két fő úton jutnak el a veganizmushoz: az állatok jogaiért/jólétéért/szabadságáért való aggódás, és a természeti környezetért – amelyet az állattenyésztés súlyosan károsít – való aggódás. Az állati eredetű élelmiszerek fogyasztásától való tartózkodás önmagában egyszerűen vegetarianizmus. A húsfogyasztástól való tartózkodás, amelyet általában „vegetarianizmusnak” neveznek, helyesen „lakto-ovo vegetarianizmusnak” nevezik, mivel gyakorlói továbbra is fogyasztanak tejtermékeket és tojást. A legtöbb vegetáriánus azért ilyen, mert étrendjük egészségesebb. Így nincs nyilvánvaló okuk arra, hogy tartózkodjanak a bőráruk, az állatokon tesztelt termékek stb. fogyasztásától.
Fontos megjegyezni, hogy a veganizmus nem egy abszolút állapot. Először is, sokféle értelmezése van annak, hogy mi számít érző lénynek. Egyesek azt állítják, hogy az emlősöktől a rovarokig minden állat teljes mértékben megérdemli, hogy ebbe a kategóriába soroljuk. A legszélsőségesebb esetben vannak olyanok, akik úgy vélik, hogy a növények és az állatok egyformán megérdemlik a megkülönböztetést, és ezért úgy döntenek, hogy csak gyümölcsöket és dióféléket esznek (ezeket az embereket általában „gyümölcsevőknek” nevezik). Megint mások ragaszkodnak ahhoz, hogy sok olyan állat, amelyekről nem bizonyítható, hogy egyéni akarattal, megkülönböztető karakterrel, összetett idegrendszerrel vagy az érzelmek bármely látszatával rendelkeznek, mint például a rovarok és a rákok, az ő definíciójuk szerint nem „érző” állatok. Nincs helyem itt elmélyedni a vitában, de elég, ha annyit mondok, hogy bármi is legyen a saját definíciónk sajátossága, meg kell értenünk, hogy ugyanazok az általános elvek vezérelnek bennünket, és mindannyian megpróbálunk ezek szerint élni, amennyire csak tudunk.
Másodszor, a veganizmus egy olyan eszmény, amelynek csak remélni tudjuk, hogy megfelelünk. Nagyon sok olyan termék, amely a modern élet „szükségletévé” vált, mint például a járművek, a fényképezőgépbe való filmek stb., tartalmaz állatokból származó részeket. A kedvtelésből tartott állatok eledele egy másik vitatott kérdés. Fontos hangsúlyozni, hogy csak azt várhatjuk el, hogy megtegyük a tőlünk telhető legjobbat, hogy hatalmas személyes lépéseket tegyünk az eszményképünk felé. Ha csak annyit teszünk, hogy idén leszokunk a húsevésről, miközben elmaradunk attól, amit a vegánok meglehetősen egyszerűnek tartanak az együttérző életmódra való áttéréstől, akkor is drámaian csökkentjük személyes hozzájárulásunkat a nem-emberek kizsákmányolásához. Amikor viszont lehetetlen követelményeket támasztunk magunkkal szemben, kiégés következik be és a másokkal szemben támasztott szélsőséges követelmények tipikus következménye, a további elidegenedés.
Az “életmódizmus” kötelezettségei
Én vagyok az, aki leginkább undorodik azoktól a főként a „régi iskolához” tartozó, súlyos radikálisoktól, akik azt hirdetik, hogy az életmódváltásnak háttérbe kell szorulnia a társadalmi változások „igazi” munkája mögött, ami a társadalmi intézmények átalakítására korlátozódik. Mégis a kritikájuk elég fontos azokkal szemben, akik az ellenkező oldalon úgy vélik, hogy a személyes változás lesz valójában a forradalom, ha azt széles körben gyakorlattá válik. El kell kerülnünk mindkét végletet. Sajnos a mostani anarchisták és vegánok egyaránt hajlanak az életmódista megközelítés felé. Ahogyan e kiegészítés első részében leírtam, itt egy létfontosságú dialektikáról van szó. És ahogyan az Állatfelszabadítás és társadalmi forradalom című részben említettem, az életmódváltás egyszerű aktusa, még ha milliók csatlakoznak is hozzá, nem képes megváltoztatni a világot, amelynek társadalmi struktúráit az elitek saját érdekeik szolgálatában alakították ki.
Egyes radikálisok odáig mennek, hogy azt állítják, életmódunk „a forradalom után” meg fog változni. Az ilyen elképzelés egyszerűen ostobaság. Nekünk, akiket vak fogyasztónak, engedelmes állampolgárnak, férjnek, feleségnek és így tovább neveltek, radikálisan meg kell változtatnunk a mindennapi tevékenységeinket, különben képtelenek leszünk egy jövőbeli, felszabadult társadalom működtetésére. Sőt, addig nem is fogunk arra törekedni, hogy radikálisan megváltoztassuk a körülöttünk lévő világot, amíg meg nem tanuljuk, hogy ne értékeljük túl a jelen felszínes, látványos hatásait és elemeit. Nem fogunk olyan szocialista gazdaságot létrehozni, amely a hústermelést annak magas társadalmi és környezeti költségei miatt visszaszorítja, hacsak nem vagyunk hajlandóak lemondani a húsról. Egy ésszerű gazdaság elkerülhetetlen választása az állatok kizsákmányolását végző iparágak megszüntetése lesz, és ez idővel nyilvánvaló lesz azok számára, akiknek hatalmuk van egy ilyen gazdaság felépítésére, vagyis az emberek számára. Viszont hogyan törekedjünk egy olyan rendszer felé, amelyiknek egyik következménye, hogy nem tudunk húst enni, ha most nem tudjuk elképzelni, hogy lemondjunk róla?
Végül fontos megjegyezni, hogy az olyan életmódváltások, mint a vegánság, valójában nem jelentenek semmiféle konkrét aktivizmust. Aktivistának lenni sokkal több annál, minthogy csak állást foglalunk, főleg csendben.
-Brian A. Dominick
1997.október
[6] Monista: Minden olyan társadalmi elmélet, amely egy elnyomást fontosabbnak tart egy másiknál; a forradalom egyetlen kérdésre összpontosító megközelítése
1997.
