Megérkezés-CrimethInc.

Az út a Zapatista Találkozóra

Az alábbi beszámolóban a CrimethInc. egyik tagja meséli el kalandjait útjáról a 2024-es Zapatista Találkozóra, amelyet Chiapasban az Autonóm Zónát létrehozó felkelés harmincadik évfordulójának alkalmából hívtak össze.

Egy következő tudósításban pedig beszámolunk magáról az Encuentróról.

A fenti képen látható transzparens üdvözli az embereket a zapatista encuentrora, amelyen ez áll: „A föld senkié. Mindenki földje. Itt ünnepeljük a felejtés, a halál, a pusztítás elleni fegyveres felkelés 30. évfordulóját.”

Úton

„Az lenne a legbiztonságosabb, ha a karavánnal mennél.”

„A karavánok mindig szétesnek.”

A zapatisták újévi találkozójára való eljutásról kérdeztük. Akár az anarchista szociális központban, akár az autonóm Panchos[1] negyedben kérdeztük Mexikóvárosban, vagy a zapatista honlapon felsorolt elérhetőségeken, mindig a következő válaszok valamelyikét kaptuk – vagy mindkettőt.

A lázadók területén való találkozás mindig különleges dolog, de idén volt a 30. évfordulója annak, hogy az EZLN [Nemzeti Felszabadító Zapatista Hadsereg] fegyveres felkelésbe kezdett a NAFTA [az 1994-es észak-amerikai szabadkereskedelmi megállapodás] és tágabb értelemben maga a kapitalizmus ellen.

Azóta sok minden megváltozott a zapatisták számára. A karizmatikus Subcomandante Marcos elűnt, nem látjuk, nem halljuk. Bár még mindig védik területi autonómiájukat, az EZLN katonai műveleteinek fegyveres tevékenységét háttérbe szorította az iskolák és klinikák építése, valamint a népük új politikája.[2]
Novemberben a zapatisták a világ radikálisainak megdöbbenésére bejelentették autonóm önkormányzataik feloszlatását, ami sokakat késztetett arra, hogy azt feltételezzék, a narkókapitalizmus és a félkatonai erők ugyanolyan akadályai lettek a zapatista projektnek, mint a mexikói kormány és a neoliberális megaprojektek. Egy dolog azonban nem változott: a befogadó internacionalizmusuk azok felé, akik szolidárisak a földért folytatott küzdelmükkel, vagyis hogy a földet mindenki közösen birtokolja, aki megműveli.

December 28.

A GPS Mexikóváros glorietáin és sugárútjain keresztül visz el ahhoz az irodához, ahonnan a karaván indul.

Csakhogy ez nem egészen egy iroda. De nem is igazán szociális központ.

Várj, emlékszem rád! A Konvergencia Központ? Tényleg te vagy az?
Biztosan az – a büfé elöl, a regisztrációs asztalok a buszokhoz.
Elvtárs, hol van a mosdó?”… Tudtam, hogy te vagy az! Mennyi idő telt el? Seattle óta? Prága óta? Genova? Cancún? J18, A16, J20? Nagyon rég volt, az biztos.

És még mindig tele vagy hátizsákokkal. Mennyi hátizsák! Mint egy földönkívüli, aki épp most érkezett – elvégre ez egy intergalaktikus encuentro -, és azért jött, hogy jelentkezzen az űrhajójával a karavánba, könnyen félreértheti a zapatistákat, mint a 40 literes hátizsákok mozgalmát, akik az embereket használják lovakként. .

Ó, erre emlékszem – az én affinitáscsoportom furcsa terve nem illik bele a nyilvánosságot jelentő struktúrába. Nem baj. Itt az ideje, hogy azt tegyem, amit mindig is szoktam: belépek a körülöttem álló elvtársak sűrűjébe, és a semmibe kiabálom a kérdésemet: „Van még valaki, aki saját autóval megy?”

Tücskök.

„…hogy… összehangolhassuk a dolgokat?”

Kényelmetlen tekintetek.

Még az idegen is tudja, mit jelent ez: csak én és a turistabuszok. Mint egy szédült, önfeledt kiskutya az elefántok között..

„Szóval, milyen gyakran fognak megállni a buszok tankolni?”

„Tankolni? Már tankoltunk. Nem kell megállnunk tankolni.”

„Mosdószünetek?”

„Vannak mosdók a buszon…”

Az út 14 órás. Nagyrészt autópályán. Meg kell majd állnom tankolni, és pihenni. El fogom veszíteni a karavánt?

„… van egy kamionmegálló, ahol újracsoportosulunk, mert a karavánok mindig szétesnek. Utána az autópálya kissé zűrös lehet, úgyhogy a legbiztonságosabb, ha a karavánnal tartasz. Elküldöm a nevet. 24 órán át nyitva vannak, és van tamales és kávé.”

Összeszedem a csoportot, és már indulunk is. Nem gondoltam, hogy a furgonunk gyors lesz, de van előnyünk, és a lustaság amivel a hatalmas buszok darálják a sebességeket, elég lesz, hogy nem maradjunk le a tankolássoknál és a pihenőknél.

December 29.

Eltekintve attól, hogy az útra prüszköljük az összes LucasOil-adalékot, mert elmulasztottam meghúzni az olajteknő csavarját, az út első szakasza meglehetősen eseménytelenül telik.

Öten vagyunk négy különböző országból, így van miről beszélgetni, akár elöl a sofőrrel, akár hátul az ágyon heverészve. A történetekről a lázadásról, amik országhatárokon túl jutottak el hozzánk. Titkok, hagyományok és varázslatok a helyekről, ahonnan érkeztünkl. Ez a dal, az a film. Egy igazi utazás.

És ott van a csend is. A csendben egy jó cigaretta. És a cigi után: „Van még valami,nem tudom, tudsz-e róla…”.

Hajnali 2 óra van, kamionstop. A turnébuszok fele közvetlenül utánunk húzódik be. A másik fele száz kilométerrel arrébb egy baleset miatt elakadt, így várakozunk.

Még néhány óra és felkel a nap, és én túl sok kávét ittam.

Még mindig itt vagyunk.

A többiek még mindig a balesetnél..

„A karavánok mindig szétesnek.”

„Szerintem inkább menjünk tovább. Már világos van, ismerek valakit, akinél megszállhatunk San Cristobal de las Casasban. Ki tudja, meddig fogunk rostokolni és várakozni?” – mondja egy utitárs, aki ismeri az utat. Most az a terv, hogy egyedül megyünk a San Cris külterületén lévő regisztrációs helyre, és ott várjuk be a karavánt.

Üzenet a telefonomon:

„Szia, az emberi jogi megfigyelőkkel vagyok a Puente Chiapasban. Amikor átmész a hídon, állj meg és mondd meg, mi a helyzet. Van néhány információm a számotokra.”

A zord napfényben a fecsegésünk elhalkult. Sokkal több a morgolódás, bár nem barátságtalan. Már tizenkét órája úton vagyunk. A beszélgetés hiányát ellensúlyozzák a gyönyörű trópusi mocsarak, folyók és fenséges táj, Veracruz és Chiapas hegyei és völgyei között robogunk. Ködfelhők húzódnak a lombkoronák fölé, mint Isten függőágyai.

Vajon eljutunk-e egy benzinkútig, mielőtt kifogy az üzemanyag? Már régóta nincs más, csak út és dzsungel.

„A francba, nézd, ez Puente Chiapas.”

„Nah, nem arra a hídra gondolt a barátod” – mondja az utitárs, aki ismeri az utat.

„Hogy érted ezt? Itt az áll, hogy Puente Chiapas.”

„Igen, de van egy másik Puente Chiapas, közelebb San Crishez.”

Könnyű meggyőzni, hogy hagyjam abba az emberi jogi megfigyelőcsoport keresését, és engedjem, hogy tekintetem visszavándoroljon a híd által átszőtt folyó közepén lévő buja szigetekre. Egy órával később a telefonom jelzése beindul, és megkapom az egy órával korábbi üzenetet:

„Haver, most láttam a furgonodat átmenni a hídon. Miért nem álltál meg?”

Ez volt az a Puente Chiapas! Upsz!

Most már dél van. 16 órája úton vagyunk. Eredetileg két órával ezelőtt kellett volna megérkeznünk, de ehelyett még van néhány óránk San Crisig.

Amikor végre megérkezünk, kiugrunk a furgonból, és zombiként mászkálunk, mindenki más irányba: kaja, cigaretta, gyógyszertár. Kihasználom a magányt, és sziesztázom a furgon hátsó ülésén. A telefonom rezeg, és visszaránt a valóságba:

„Hé, befér a két mexikói barátom? A buszok most indultak el Puente Chiapasból. A mexikóiak tudják, hol találkoznak a buszok San Crisben”.

Itt az ideje egy affinitási csoport gyűlésnek.

„Elfér még két ember hátul?”

„Nem kéne a barátomnál aludnunk? Már egy örökkévalóság óta vezetsz.”

„Elvtársak, én is tudok vezetni. Legalább meg kellene néznünk, mi a buszok terve, mert innentől kezdve kis, vidéki utak vannak, és az lenne a legbiztonságosabb, ha a karavánnal mennénk.”

„Ha te tudsz vezetni, akkor nekem nem baj, ha még két punkkal bezsúfolódom hátra. Elöl is tudunk csinálni még egy ülést a nagy zenedobozból.”

„Dehát az a jambox!”

„Oké, akkor kajásládából!.”

„Dehát az a kajásláda!!!”

Felvesszük a további utasokat, akikmegmondják, hová parkoljunk. Amint beállunk, máris érkeznek a turistabuszok. Hátizsákok százai trappolnak ki emberi paripáik hátán. Előjönnek a tortillák, a zacskós babok, a queso és az avokádó és a narancs. Az emberek dohányt és ibuprofent osztogatnak, valamint a koordinátorok és a sofőrök közötti megbeszélés részleteit.

„Még egy buszra várnak, hogy megérkezzen”.

„Az út csak négy óra, úgyhogy tízre odaérnénk”.

„Nem tudják, hogy biztonságos-e az út, mert lövöldözésről érkezett jelentés két település között az út két oldalán, amelyen haladnánk.”

„Vagy még az éjjel odamegyünk , vagy keresünk egy helyet, ahol mindenki aludhat a buszokon, de ez nagyon sok ember.”

„Ez egyáltalán tisztességes a sofőrökkel szemben? Már majdnem 24 órája fenn vannak.”

A csoportunkban konszenzusra jutunk. Kimerültek vagyunk – de ha a buszok mennek, mi is megyünk.

Megérkezik az utolsó busz, és indulunk.

Rögtön a városból kivezető út első kanyarjában egy mexikói katonai ellenőrzőpont lefényképezi a karaván minden járművét, beleértve a mi furcsán feltűnő furgonunkat is. Ez a következő órában kétszer is megismétlődik. A nap már lemenőben van, és amikor elérjük a 24 órás határt az indulásunk óta, a buszok között zötskölődünk, egyenletes 10 mérföldes óránkénti sebességgel. Lento, pero avanzamos.

Apró, eldugott falvakon haladunk át, olyan utakon, amelyeken akkora kátyúk vannak, hogy akár fürdeni is lehetne bennük. Szegények, itt tényleg szegények, és próbálom megérteni, hogy milyen haszonkulcs lehet az, amiért megéri a benzint, nem is beszélve a jármű kopásáról, hogy alapvető árukat szállítsunk ezekbe a ritkán lakott távoli vidékekre. Ezeket a területeket nyilvánvalóan nem szolgálja ki a kapitalizmus. Miközben a száz fős falvak benzin árfolyamát és üdítő eladásait számolgatom, egy ropogós, tiszta, lufikkal díszített tábla kelti fel a figyelmemet. De ez nem születésnapi parti – ez valaki Herbalife klubjának, az étrend-kiegészítő piramisjátéknak a gyűlése.

„Ó, igen, ilyenek mindenhol vannak Mexikóban.” Mondja az egyik útitárs, a jól hallható sóhajtásomra válaszul.

De ez nem csupán Mexikó. Már elhaladtunk a zapatista caracol táblák mellett: „A mexikói kormány ellen lázadó terület”. És a Herbalife nem ugyanaz, mint a Pokemon, a BTS, vagy bármi is legyen a legújabb kapitalista fogyasztói hóbort – ez egy piramisjáték, amely a kizsákmányolt és kétségbeesett embereket saját kizsákmányolásuk profitorientált logikáját kiterjesztő ügynökökké teszi. Persze, számtalan kapitalista gonoszság van, amit beilleszthetnénk ebbe az egyenletbe. De most az emberiség antikapitalista harcának egyik legrégebbi élő és működő példájáról beszélünk, és egy olyan ipari kiegészítő rendszerről, amely azt jutalmazza, aki a leghatékonyabban ki tudja zsákmányolni a körülötte lévőket azzal, hogy eladóként toborozza őket – itt, azon a földön, amiért a zapatisták harcolnak, és amelynek buja, bőséges, organikus termése fenntartja a kapitalista piactól való autonómiájukat. Tudom, hogy ennek a konfliktusnak melyik oldalán állok, és a hűségem minden, csak nem alkalmi.

Ahogy a félig kész salakbeton épületek és a Herbalife vidám reklámanyagai közötti kontraszt eltűnik a szemem elől, meghirdetem a saját személyes háborúmat a Herbalife ellen. Vandál vagyok, és a Herbalife az én Római Birodalmam.

Egy falfestmény, amelyen ez áll: „Jobb meghalni becsülettel, mint azzal a szégyennel élni, hogy egy zsarnok uralja életünket”.

December 30.

Éjfél van. 28 óra telt el azóta, hogy elhagytuk Mexikóvárost.

Már közel járunk, ugye?

„Már két órája ott kellett volna lennünk. Que pedo guey.” Az orra alatt, alig hangosabban, mint egy suttogás.

„Ó, remek, még egy ellenőrzőpont.” Morrgok..

Ezúttal a katonákat váratlanul éri érkezésünk, kapkodják a kamerákat, és megállítják a buszokat. Biztos szundikáltak.

Egy pillantást vetnek a mi kis furgonunkra, és sürgetnek minket, hogy álljunk félre az útjukból, hogy dokumentálni tudják a karavánt, amelyről feltételezik, hogy csak buszokból áll. Egyébként is, miért lenne egyetlen furgon egy buszokból álló konvoj közepén?

Örömömben kuncogok. Akkor jó! Hasta la vista, bébi!

Lehúzódunk az útra, és megvárjuk, amíg a buszok túljutnak a sok baromságon, aminek a hadsereg aláveti őket.

Miután a buszok megállnak és leparkolnak, újabb megbeszélés következik.

„Szóval, milyen messze vagyunk még?”

„Négy óra.”

„Négy?! Hogyan????”

Azon vitatkozom a fejemben, hogy a négy órát megduplázzuk-e nyolcra, vagy a négyhez adjuk hozzá a tizennégyet, így tizennyolc lesz, hiszen az állítólag tizennégy órás utunk már huszonnyolc órát vett igénybe. Felezem a különbséget, és kiszámolom, hogy tizenhárom órával tart tovább.

„Van egy caracol a városon kívül, amelyik befogadhat minket. Reggel tovább megyünk.”

„Oké, követünk titeket.”

„Csak 20 percnyire van.”

A húsz perc egy órát vesz igénybe, de ez rendben van. A katonai ellenőrzés elkerülésének eufóriájában vagyok, az idő görbületei a hátukra kapnak . Szédülök.

Ahogy behajtunk a caracolba, táblák tájékoztatnak minket, a rossz mexikói kormánnyal dacoló, lázadó területre léptünk. Maszkos gerillákat ábrázoló falfestmények üdvözölnek minket, amelyek hirdetik, hogy „jobb becsülettel meghalni, mint azzal a szégyennel élni, hogy zsarnokok uralják az életünket”. A lakók, éppcsak kitörölték az álmot a szemükből, máris akcióba lendülnek, megnyitják a mosdókat, a hálótermeket és a „szivárvány magja” néven ismert közösségi boltot. Az egyik házigazdánk pont azt a fa alatti parkolóhelyet ajánlja, amelyet szemügyre vettem, amikor behajtottunk. Szeretek itt lenni.

A „szivárvány magja” néven ismert kollektív bolt.

Úgy tűnik, egy komoly vihar zárta az eddig említett eseményeket. Reggel mindenki erről beszél, ezek szerint én átaludtam. Egy árnyékos, sáros kunyhóban egy csapat nő főzi a legfinomabb kávét, amit valaha is ittam, a legnagyobb üstben, amit valaha láttam. Ingyen van.

Elindulunk a buszokkal együtt, és még négy órán át ugrálunk a furgonnal a fekvőrendőrökön, mielőtt az út két oldalán vigyázzban álló zapatista katonák sorai között megérkezünk. Mind katonai bakancsot, zöld teherhordónadrágot, barna hosszú ujjú inget, piros kendőt, fekete maszkot és zöld sapkát visel. Ez legalább egy kilométeren át így megy – ez vagy egy lenyűgöző fogadtatás, vagy egy kifinomult biztonsági rendszer a nem kívánt érkezőkkel szemben. Az utolsó néhány száz méteren az út két oldalán fényes, színes falfestmények vesznek körül minket, amelyek a zapatista életet, történelmet és értékeket ábrázolják.

Beállunk a caracol bejárata mellé, és leparkoljuk a furgont.

Nagyot sóhajtok. Megcsináltuk.

Az Encuentro

Az első dolog, amit meg kell tennünk, az a regisztráció. A regisztrációs asztalnál megkérdezik, melyik kollektívához tartozom. A regisztrációért felelős compas hallott a CrimethInc-ről; megkérdezik, hogy azért vagyok-e ott, hogy információs tudósítást nyújtsak az eseményről. Gondolkodtam rajta, még a podcast kollektívával is megbeszéltem, de miután közölték velem, hogy részt kell vennem egy eligazításon … a 36 óra vezetés utolért. „Nem, semmi gond.”

Találnunk kell egy helyet, ahol parkolhatunk és pihenhetünk. Azt mondták nekünk, hogy a nemzetközieknek egy másik caracolban van szállása, 20 percre innen… „20 perc”. Nem azért jöttem idáig, hogy tovább vezessek. Találunk egy parkolóhelyet a buszok és a zapatista családok táborhelye között. A következő napokban minden éjjel maszkos katonák őrzik a furgonomat. Nem kell őrizni, de ez egy nagylelkű gesztus. Köszönöm!

A találkozónak otthont adó caracol viszonylag új – mindössze három éves. De mindössze három év alatt a compas sokat fejlődött. A caracolnak tíz konyhája van – megint csak a legnagyobb edényekkel, amiket valaha láttál -, amelyekben folyamatosan babot és rizst főznek a tűzön. Van egy különálló egészségügyi épület, hálótermek emeletes ágyakkal, zuhanyzókkal és fürdőszobákkal. Nem emlékszem, hogy az egész encuentro alatt bármikor is sorban álltam volna a mosdóért.

Az egész egy dombtetőn fekszik. Reggelente a köd úgy telepszik a fákra, mint a vattacukor az ujjaid közé. Minden zöld, és éjszaka az égbolt ragyog a csillagoktól. Az ünnepségek központja egy mező, amely körülbelül akkora, mint négy futballpálya. A pályát padok és több száz vadonatúj kerékpár veszi körül ponyvák alatt. A pálya egyik végén kosárlabda- és röplabdapálya, a másik végén pedig egy színpad található.

A színpad előtt a harcban elhunyt mártírok emlékműve áll.

A színpad előtt a harcban elhunyt mártírok emlékműve áll. Ágakkal, virágokkal, gyertyákkal és üzenetekkel van feldíszítve. A színpad mellett van egy zenészek számára kialakított terület, ahol a 70-es évekbeli jamaicai stílusban hangszórók garmadáját állította össze Chiapas legzseniálisabb és legötletesebb hangmérnökr. Napközben a mezőt színház tölti meg – többnyire morális példát adó színdarabok, amelyek a föld spekulánsoknak való eladástól intenek, a mexikói kormány elleni lázadás becsületéről, valamint a gyarmatosítás és a kapitalizmus elleni ellenállás örökségéről szóló történetek. Nem tudom, láttam-e már valaha színházat olyan színpadon előadva, amely ennyivel nagyobb, mint a nézőtér. A mérete már önmagában is elgondolkodtató.

Napnyugta felé a színpadról beszédek hangzanak el, és katonai felvonulás a pályán. A katonák azonban nem vislenek lőfegyvereket – mindegyikük két gumibottal és egy machetével van felszerelve.

A legnagyobb katonai ceremóniára január 1-jén kerül sor, harminc esztendeje annak, hogy az EZLN elindította első katonai műveletét, elfoglalta San Cristobal de las Casast, kikiáltotta területi autonómiáját és hadat üzent a mexikói kormánynak. A katonai ceremóniák után zene következik! Cumbias, rancheras, mariachik. A katonák egész éjjel táncolnak, tengernyi zöld sapka.

Csak egy EZLN katonát láttam, aki részben felhúzta maszját, hogy rágyújtson egy cigarettára. A legtöbben a maszkban dohányoztak.

Ahogy az encuentro halad előre, egyre több és több maja baszédet hallok. A beszédek és a színdarabok spanyolul hangzanak el, de körülöttem minden beszélgetés maja nyelven folyik. Ez rávilágít arra, hogy az évfordulós encuentro nem csak egy megemlékezés. A caracoles és a zapatisták közösségei ugyan mind ugyanabban az államban, Chiapasban találhatók, de – ahogy az utazásunk során kiderült – a hegyek távoli, nehezen megközelíthető zugaiban vannak. Az encuentro egy ritka lehetőség a zapatista projekt résztvevői számára, hogy egy egészként gyűljenek össze -, hogy találkozzanak és közösséget vállaljanak egymással.

Utólag valaki elmondta nekem, hogy a mexikói média arra összpontosított, hogy a korábbi évekhez képest milyen kicsi volt a találkozó. Talán ez annak az eredménye, hogy a meghívó közzétételével csak egy héttel az újév előtt vártak. Másrészt, bármilyen mércével mérve, ez egy hatalmas esemény volt. Több tucatnyi országból több ezren vettek részt. Aggasztó találgatások övezik a zapatisták közelmúltbeli közleményeit a civil-politikai újjászerveződésükről. Nem tudok fényt deríteni arra, hogy mit hoz ez a folyamat – megígértem, hogy a Chiapasban folytatott beszélgetéseim Chiapasban maradnak.

De azt elmondhatom: a zapatista projekt még messze nem ért véget, és az év csak most kezdődött…..

[1]A Los Panchos (Francisco Villa (Pancho Villa) Popular Fronta, FPFV) a zapatisták egyfajta városi kísérőszervezete. A másik híres mexikói forradalmárról elnevezett Panchos szintén 1994-ben indította el a projektjét: Mexikóváros külvárosában földeket foglaltak el, és olyan területi autonómiát hoztak létre, amelyben a rendőrség nincs jelen, a kollektív gazdaság az élet jelentős részét képezi, és az emberek horizontális politikát folytatnak. Bár nem anarchisták, szolidaritást vállaltak az anarchistákkal a harcok kiélezett epizódjaiban, mint például az autonóm módon megszervezett Atenco 2006-os ostroma. A Los Panchosról bővebb információt angolul itt találsz.
https://polarjournal.org/2022/03/31/building-urban-autonomy-the-construction-of-a-communal-form-of-life-in-mexico-citys-peripheries/

[2]A Selva Lacandona hatodik nyilatkozata összefoglalja azokat az eseményeket, amelyeken keresztül a zapatisták berobbantak a világ színpadára: „Belefáradtunk a hatalmasok általi kizsákmányolásba, majd megszerveztük , hogy megvédjük magunkat és harcoljunk az igazságért. Kezdetben nem voltunk sokan, csak néhányan, akik ide-oda jártunk, beszélgettünk és meghallgattunk más hozzánk hasonló embereket. Ezt sok éven át csináltuk, és mindezt titokban tettük, anélkül, hogy feltűnést keltettünk volna. Más szóval, csendben egyesítettük erőinket. Körülbelül 10 évig maradtunk így, közben növeketünk, és akkor már sok ezren voltunk. Képeztük magunkat politikában és fegyverrel, és váratlanul, amikor a gazdagok szilveszteri partikat rendeztek, mi bevonultunk a városaikba és egyszerűen elfoglaltuk őket. Üzenetet hagytunk mindenkinek,hogy itt vagyunk, hogy figyeljenek ránk. És akkor a gazdagok elmenekültek és elküldték a nagy seregeiket, hogy végezzenek velünk, ahogy mindig is teszik, amikor a kizsákmányoltak fellázadnak – elrendelik, hogy mindenkivel végezzenek. De velünk nem tudtak végezni, mert elég jól felkészültünk a háború előtt, és megerősödtünk a hegyeinkben. És jöttek a hadseregek, kerestek minket, bombáztak minket és lőttek ránk, aztán terveket készítettek, hogy egyszerre végezzenek az összes bennszülöttel, mert nem tudták, ki zapatista és ki nem. Mi pedig futottunk és harcoltunk, harcoltunk és futottunk, ahogy őseink is tették. Anélkül, hogy feladtuk volna, anélkül, hogy megadtuk volna magunkat, anélkül, hogy legyőztek volna.”

A folytatás:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük