Radikális veganizmus
Két további szó, amelyek jelentését a legtöbb esetben félreértik, a „radikalizmus” és a „veganizmus”. Ezeket a kifejezéseket a rövidlátó és önző liberálisok általi kisajátítás megfosztotta eredeti erejüktől. Ismétlem, anélkül, hogy a “valódi” definíciók monopóliumát magaménak gondolnám, kifejtem, nekem személyesen mit jelentenek ezek a kifejezések.
A radikalizmus és a szélsőségesség a közhiedelemmel ellentétben egyáltalán nem szinonimák. A „radikális” szó a latin „rad” gyökből származik, ami valójában „gyökeret” jelent. A radikalizmus nem az ideológiai fanatizmus mértékét méri, nem a jobb- vagy baloldaliságot; inkább a társadalmi problémák megközelítésének stílusát írja le. A radikális szó szerint olyan valaki, aki a probléma gyökerét keresi, hogy aztán a megoldás érdekében ott csapjon le rá.
A radikálisok céljaikat nem korlátozzák reformokra. Nem az a dolguk, hogy engedményeket kérjenek azoktól, akik okozzák a problémákat, hogy az elnyomásból eredő nyomorúság enyhüljön. Ezek a feladatok általában a liberálisokra és a progresszívekre maradnak. Bár elismerik, hogy a reformok gyakran eredményesek, a radikálisok számára nem kielégítő, ami a győzelemnél kevesebb – a cél maga az elnyomás gyökereinek és okainak forradalmi megváltoztatása.
Az én definícióm szerint a tiszta vegetarianizmus nem veganizmus. A nem-emberi állatokból származó termékek fogyasztásának visszautasítása, bár csodálatos életmódválasztás, önmagában nem veganizmus. A vegán az állatok elnyomásának radikális megértésére alapozza választásait, ezért életmódválasztása nagyon is tájékozott és politizált.
Nem ritka például, hogy önjelölt vegánok azzal indokolják a nagyvállalati termékek gond nélküli fogyasztását, hogy az állatok tehetetlenek, míg az emberek nem. [4] Sok vegetáriánus nem látja az emberi felszabadítási ügyek létjogosultságát, vagy azokat alárendelt fontosságúnak tartja az állatokéhoz képest, akik nem tudnak kiállni magukért. Az ilyen gondolkodásmód leleplezi a liberális vegetáriánusok tudatlanságát nemcsak az emberi elnyomással, hanem a kapitalista rendszer egészének az állatok elnyomásán alapuló iparágakkal való, mélyen gyökerező összefüggéseivel kapcsolatban is.[5]
Tapasztalatom szerint sokan, akik vegánoknak és állatjogi aktivistáknak nevezik magukat, nem vagy alig ismerik a társadalomtudományokat; és gyakran az, amit a társadalom és a nem emberi természet közötti kapcsolatokról „tudnak”, tele van tévhitekkel. Nem ritka például, hogy a vegánok azt állítják, hogy a világ éhezését az állattenyésztés okozza. Elvégre az USA gabonatermésének több mint 80%-át szarvasmarhákkal etetik meg, és ez bőven elég lenne a világ éhezőinek táplálására. Logikusnak tűnik tehát az a következtetés, hogy az állatok emberi fogyasztásának megszűnése az Egyesült Államokban az éhezés eltűnését eredményezné máshol is. Úgy tűnik, hogy a vegán guru John Robbins is ezt a hitet vallja.
Ez a feltételezés teljesen hamis! Ha az észak-amerikaiak jövőre felhagynának a húsevéssel, nem valószínű, hogy egyetlen éhező ember is hozzájutna az USA földjén termesztett gabonához. Ennek az az oka, hogy a világ éhezésének problémája, akárcsak a „túlnépesedés” problémája, egyáltalán nem az, aminek látszik. Ezek a problémák nem az erőforrások elérhetőségében, hanem az erőforrások elosztásában gyökereznek! Az elitnek két fő okból van szüksége a hozzáférés szabályozására, vagyis az erőforrások szigorúan korlátozott kínálatára. Először is, az áru piaci értéke a kínálat növekedésével döntően csökken. Ha a jelenleg az állatállomány számára termesztett gabona hirtelen elérhetővé válna, a változás a gabona árát a padlóra küldené és eltüntetné a profitot. A gabona piacán befektetéssel rendelkező elitnek tehát olyan érdekei vannak, amelyek közvetlenül megegyeznek az állattenyésztési piac egy részét birtokló elit érdekeivel. A vegetáriánusok hajlamosak azt gondolni, hogy a zöldség- és gabonatermesztők jóindulatúak, míg az állattenyésztéssel foglalkozók aljasak. A tény ellenben az, hogy a zöldség is árucikk, és a zöldségiparban pénzügyi érdekeltséggel rendelkezők sem akarják könnyen elérhetővé tenni a terméküket, ha ez azt jelenti, hogy többet kell termeszteni, miközben kevesebb profitra tesznek szert.
Másodszor, az a helyzet, hogy az élelmiszerek nemzeti és globális elosztása politikai eszköz. A kormányok és a nemzetközi gazdasági szervezetek gondosan manipulálják az élelmiszer- és vízellátást, hogy egész népeket irányítsanak. Időnként az éhező emberektől visszatartják az élelmet, hogy gyengék és engedelmesnek legyenek. Máskor az ellátás egy olyan stratégia része, amelynek célja egy, a lázadás küszöbén álló nyugtalan társadalom lecsillapítása.
Mindezek ismeretében ésszerű az a feltételezés, hogy az amerikai kormány, amelyet erős magánérdekek irányítanak, támogatná a gabona termelésének csökkentését, hogy „megmentsék az iparágat az összeomlástól”. A gazdáknak valószínűleg fizetnének azért, hogy ne termeljenek gabonát, vagy akár el is pusztíthatnák a termésüket.
Nem elég bojkottálni a húsipart, és reménykedni abban, hogy a forrásokat átcsoportosítják az éhezők etetésére. Olyan rendszert kell létrehoznunk, amely valóban ki akarja elégíteni az emberi szükségleteket, ennek feltétele a társadalmi forradalom.
Ez csak egy az állatok és az emberek kizsákmányolása közötti számos kapcsolat közül, de jól szemlélteti a teljeskörű forradalom szükségességét. Az ember és az állatok közötti kapcsolat forradalma szűkre szabott, és a modern társadalom természete igazából meggátolja azt. Az állatok kizsákmányolásának egyik oka, hogy a velük való visszaélés jövedelmező. A vegetáriánusok általában ezt nagyon is megértik, de a húsipar (beleértve a tejipart, az élveboncolást stb.) nem egy elszigetelt egység. A húsipar sem fog eltűnni, amíg a piaci kapitalizmus el nem tűnik, mert ez utóbbi az, ami működésbe hozza és lendületet ad az előbbinek. A kapitalisták számára pedig ellenállhatatlan az állatok kizsákmányolásából származó könnyű profit kilátása.
Nem a profitéhség az egyetlen társadalmi tényező, amely ösztönzi az állatok kizsákmányolását. Valójában a gazdaság a társadalmi kapcsolatoknak csak egyik formája. Vannak politikai, kulturális és interperszonális kapcsolataink is, amelyek mindegyike bizonyíthatóan befolyásolja azt a felfogást, hogy az állatok azért léteznek, hogy az emberek felhasználják őket.
A Biblia és általában a nyugati vallások tele vannak utalásokkal az állítólagos „isteni jogunkra”, hogy a nem-emberi társainkat saját szükségleteink szerint használjuk. A történelemnek ebben a mostani pillanatában abszurdum, hogy bárki is azt gondolja, hogy az embereknek szükségük van az állatok kizsákmányolására. A nem-emberi állatok szenvedéséből nem sok hasznunk származik, de mert Isten állítólag azt mondta, hogy felhasználhatjuk őket, ezért továbbra is ezt tesszük, annak ellenére, hogy már meghaladtunk minden olyan szükségletet, ami miatt egykor szükségünk volt rájuk.
Az vivszektorok (élő állatokon kísérletező, boncolást végző kutatók) azt állítják, hogy tanulhatunk az állatoktól és ezt az állítást arra használják, hogy igazolják érző lények kínzását és meggyilkolását. A radikálisoknak a vegánokhoz hasonlóan fel kell ismerniük, hogy az egyetlen dolog, amit az állatoktól tanulhatunk, az az, hogyan éljünk ésszerű és egészséges kapcsolatban a környezetünkkel. Meg kell figyelnünk az állatokat a természetes környezetükben, és adott esetben a környezetükkel való kapcsolatukat kell utánoznunk. Az ember és a természet közötti harmónia efféle megértése egy napon több értéket fog teremteni és életet megmenteni, mint amennyit a rák gyógymódjának kutatása az állatkínzás „tudományán” keresztül valaha is fog, miközben a legtöbb rákos megbetegedés okozója az ember természettel való rossz bánásmódjában rejlik. Egyetlen radikális sem várná, hogy egy ilyen problémára a megoldást a természet további pusztításában, állatkísérletek segítségével találjuk meg.
A fajizmus és a rasszizmus – az állatokkal és a színes bőrűekkel való bánásmód – közötti összefüggéseket szintén egyértelműen (és szemléletesen) kimutatták. Az A rettegett összehasonlítás: emberi és állati rabszolgaság című könyvében Marjorie Spiegel megdöbbentő összehasonlításokat tesz az állatokkal való emberi bánásmód és az „alsóbbrendű fajokkal” való fehér bánásmód között, azt állítva, hogy „mindkettő ugyanarra az alapvető kapcsolatra épül: az elnyomó és elnyomott közötti kapcsolatra”. Amint Spiegel bemutatja, a nem fehérekkel szembeni bánásmód a fehérek részéről történelmileg megdöbbentően hasonló volt, mint a nem-emberekkel szembeni bánásmód az emberek részéről. Ha úgy döntünk, hogy az egyik elnyomás érvényes, a másik pedig nem, azzal tudatosan korlátozzuk a világról alkotott képünket; önkéntes tudatlanságba süllyedünk, ami legtöbbször személyes, kényelmi okokból történik. „Egyszerre csak egy okot” – mondja a monista [6] gondolkodó, mintha ezek az egymással összefüggő dinamikák elválaszthatók és kivonhatók lennének egymáshoz való viszonyukból.
A patriarchátus és az antropocentrizmus által előidézett faji dominanciát Carol Adams A hús szexuális politikája című könyvében költői tisztasággal tárta fel. A feminizmusban és a veganizmusban sok a közös vonás, és mindkettőnek van mit tanítani és tanulni a másiktól. Miután konkrét összehasonlításokat tesz a patriarchális szemlélet és az állatokkal való bánásmód között, Adams leírja és egyben felszólít a vegán és a feminista életmód közötti mély kapcsolat felismerésére.
A személyközi kapcsolatok és az ember-állat kapcsolatok közötti egyik olyan összehasonlítás, amelyet tudomásom szerint még nem vizsgáltak meg alaposan, a gyermekek és fiatalok felnőttek általi kezelése, valamint az idősekkel szembeni bánásmód. Mindkét esetben az elnyomottat úgy tekintik, mint olyasvalakit, aki nem rendelkezik a tetteihez szükséges teljes cselekvőképességgel. Például a gyerekeket és az időseket egyaránt gyengének és alkalmatlannak tekintik (függetlenül a tényleges felelősségvállalási potenciáljuktól). Az ageizmus abban gyökerezik, amit én adultokráciának nevezek, ami arra az elképzelésre utal, hogy a felnőttkor a felelősség bizonyos minőségével rendelkezik, ami nem található meg az időseknél vagy a fiataloknál. Az állatokhoz hasonlóan az ageizmus által elnyomottakat egyéni karakter és érték nélküli tárgyakként kezelik. Kihasználják őket, amikor csak lehet, elkényeztetik őket, ha „aranyosnak” tartják őket, de szinte soha nem kapják meg azt a tiszteletet, amit a felnőtt emberek kapnak. Az, hogy a gyerekek, az idősek és az állatok élő, gondolkodó, érző lények, valahogy elveszik a felnőttek dominancia- és hatalomvágyában. A patriarchátustól eltérően a felnőtturalom nem igényel formális hierarchiát: uralmát úgy érvényesíti, hogy meggyőzi áldozatait arról, hogy igazából kevésbé számítanak, mint felnőtt elnyomóik. Az állatok is könnyen a kevésbé számítók közé sorolhatók. Egyszerűen megfosztani őket az egyéni jellemfejlődés szabadságától egy nagy lépés ebbe az irányba.
Nem kérdés, hogy az állam azok oldalán áll, akik kizsákmányolják az állatokat. Néhány kivételtől eltekintve a törvények határozottan állatellenesek. Ezt éppúgy bizonyítja a hús- és tejipar, az élveboncolás és az állatok katonai célú felhasználásának állami támogatása, mint az azokkal szembeni ellenállása, akik szembeszállnak az állatokat kizsákmányoló iparral. Egy politikus soha nem fogja megérteni, hogy az államnak miért kellene védenie az állatokat, hiszen a társadalmi élet minden területén elnézi és bátorítja a bántalmazásukat. A választók jelenbeli „érdekei” szerinti cselekvés mindig azt jelenti, hogy – bármilyen abszurd módon is – az állatvilág érdekei ellen cselekszik, az ellen, amelyik, ha szavazati jogot kapna, a legnagyobb választói csoport lenne.
De, kérdezi az anarchista, ha minden állat választójogot kapna, és aztán szavazással érvényesítené a védelem iránti igényét, jobb lenne a társadalmunk? Azaz, tényleg azt akarjuk-e, hogy az állam álljon az emberek és az állatok közé, vagy inkább megszüntetnénk az ilyen akadály szükségességét? A legtöbben egyetértenek abban, hogy az optimális az lenne, ha az emberek maguk hagynának fel az állatok fogyasztásával, minthogy erre kényszerítsék őket. Tekintve, hogy az alkoholtilalom növekvő bűnözést és erőszakot okozott, képzeljük el, milyen társadalmi viszályokat okozna a hústilalom! Ahogyan a drogháború sem fog soha semmit sem tenni a függőség és droghoz tartozó „alvilág” okozta problémák ellen, úgy a hús elleni legális háború sem tudna az állatok kizsákmányolásának megfékezésére törekedni; csak még több problémát okozna. Az ilyen típusú problémák gyökerei a társadalmilag teremtett és erőltetett vágyban rejlenek, hogy olyasmit termeljünk és fogyasszunk, amire valójában nincs szükségünk. Jelenlegi társadalmunkban minden azt sugallja, hogy „szükségünk van” a húsra. Amire valójában szükségünk van, az az, hogy elpusztítsuk ezt a társadalmat!
A vegánnak túl kell lépnie az állatok elnyomásának monista értelmezésén, és meg kell értenie annak gyökereit az emberi társadalmi kapcsolatokban. Mi több, ki kell terjesztenie ellenálló életmódját az emberi elnyomással szembeni ellenállásra is.
Itt az állatkertben, a hipnotikus lenyűgözés eme helyén az emberek saját ösztöneiket látják ketrecbe zárva és kasztrálva. Minden, ami az emberi fajban rejlik, de a kapitalista társadalom által elfojtott, az állatkertben biztonságában újra megjelenik. Az agresszió, a szexualitás, a mozgás, a vágy, a játék, a szabadságra való késztetések csapdába esnek, és férfiak, nők és gyermekek elidegenedett élvezetére és manipulálására kerülnek bemutatásra. Itt van az az ártalmatlan látványosság, amelyben minden, amire az emberek vágynak, csak annyiban létezik, amennyiben elválik az emberi lét valóságától. (…) A rabszolgaság állapota automatikusan felveti a kérdést: Milyen kilátások vannak a felszabadulásra? Aligha kell hangsúlyozni, hogy az ember és az állat [sic] közötti forradalmi átalakulás gondolata ma már szinte elképzelhetetlen. – A szürrealista csoport
A(z állati) szenvedést a feketék (vagy bármely más elnyomott csoport) szenvedéséhez hasonlítani csak a fajista számára sértő; annak, aki magáévá tette az állatokról alkotott hamis elképzeléseket. Azok, akiket sért egy masik szenvedővel való összehasonlítás, bedőltek az elnyomók által terjesztett propagandának. Ha tagadjuk az állatokhoz való hasonlóságunkat, azzal tagadjuk és aláássuk saját hatalmunkat. – Marjorie Spiegel, A rettegett összehasonlítás
Mindennapos erőszak
Társadalmunk – ezt csak kevesen vitatják – nagyrészben erőszakra épül. Úgy tűnik, bármerre fordulunk, mindenhol erőszakot látunk. Ennek érzékelését a vállalatok által irányított média által közvetített képek exponenciálisan fokozzák.
Ez az erőszak, mint a kultúránk és puszta létünk része, kétségtelenül olyan mély hatással van ránk, amelynek mértékét aligha remélhetjük, hogy valaha is teljes egészében megértjük. Magától értetődően azokat találjuk az erőszak elszenvedői között, akiknek súlyos mértékű a jogfosztottsága. Mivel a hatalom társadalmi fogalom, mi emberek nem feltétlenül értjük, hogy ez mit jelent számunkra. Amikor érzékeljük a hatalom elvesztését, az egyik tipikus reakciónk az, hogy érvényt szerezzünk annak a kevés hatalomnak, ami még megmaradt, és ha egyszer már elfogadtuk az elnyomás hatásait, magunkkal visszük őket, gyakran csak azért, hogy mi magunk is áldozattá váljunk. Sajnálatos igazság, hogy az áldozatok gyakran éppen azért válnak elkövetőkké, mert áldozattá váltak. Amikor az áldozattá válás fizikai erőszak eredménye, az gyakran még több erőszakba csap át.
Ezt szem előtt tartva világosan láthatjuk, hogy az állatokkal való visszaélés – akár közvetlenül, mint a háziállatokkal való rossz bánásmód, akár közvetve, mint a húsfogyasztás folyamata – miért van kölcsönös viszonyban a társadalmi erőszakkal. Azok az emberek, akiket bántalmaznak, hajlamosak másokat is bántalmazni, és az állatok a legkönnyebb, legvédtelenebb áldozatok közé tartoznak. Ez egy újabb ok, amiért az állatok jólétéért aggódóknak küzdeniük kell a társadalmi elnyomás ellen.
Ráadásul ez az ok-okozati dinamika mindkét irányba működik. Kimutatták, hogy azok, akik erőszakosak az állatokkal szemben – közvetlenül vagy közvetve –, nagyobb valószínűséggel lesznek erőszakosak más emberekkel szemben is. A vegetáriánus étrenden élő emberek például jellemzően kevésbé erőszakosak, mint azok, akik húst esznek. Azok az emberek, akik bántalmazzák háziállataikat, valószínűleg nem állnak meg itt – gyakran a gyermekeik és a partnereik következnek.
Abszurd azt gondolni, hogy egy olyan társadalom, amely elnyomja a nem-emberi állatokat, képes lesz olyan társadalommá válni, amely nem nyomja el az embereket. Az állatok elnyomásának felismerése így a radikális társadalmi változás előfeltétele lesz.
A század elején Thomas Edison kitalált egy módszert, amellyel egy csapásra demonstrálhatta az elektromosság erejét és a mozgóképes kamera hatását. Lefilmezte egy elefánt nyilvános kivégzését. – Larry Law, Látványos idők: Állatok
Mindennapos elidegenedés
A radikálisok szerint az elnyomás gyökere az elidegenedés. Az emberek társas lények. Képesek vagyunk együttérzésre. Képesek vagyunk megérteni, hogy létezik társadalmi jólét, közös jó. Mivel képesek vagyunk empátiát érezni mások iránt, azoknak, akik társadalomként, közösségként és egyénenként, vagy emberként a természetünk ellenére egymás ellen akarnak minket uszítani, el kell idegeníteniük minket tetteink hatásaitól. Nehéz meggyőzni egy embert arról, hogy fájdalmat okozzon egy másik embernek. Még nehezebb meggyőzni egy embert arról, hogy ok nélkül bántson egy (nem-emberi) állatot, vagy hogy közvetlenül hozzájáruljon saját természeti környezetének pusztulásához.
Amikor egy társadalom háborút indít egy másik ellen, elengedhetetlen, hogy mindkét társadalom vezetői meggyőzzék a „tömegeket” arról, hogy az ellenfél lakossága aljas és embertelen. Továbbá a vezetőknek el kell rejteniük az emberek elől a háború valódi következményeit: a tömeges erőszakot, a pusztítást és a vérontást. A háború olyasmi, ami máshol történik, mondják nekünk, és akik meghalnak, azok “idegenek” és megérdemlik a halált.
Az elnyomó dinamika a társadalmi kapcsolatokban mindig a mi és ők felosztáson alapul, ahol az elnyomókat egyértelműen elkülönítik az elnyomottaktól. Az elnyomók számára a „mi” a felsőbbrendű és a kiváltságos. A gazdagok úgy gondolják, hogy gazdagságukat „tisztességes” és „igazságos” módszerekkel szerezték. Valójában az elnyomókkal, és az elnyomottakkal is elhitetik, hogy a szegények alkatmansága és hozzá nem értése tartja őket szegénységben. Nem ismerik fel azt a tényt, hogy a gazdasági kiváltságok automatikusan előidézik az egyenlőtlenséget. Egyszerűen nem jut elég, ha egyeseknek megengedik, hogy a szükségesnél többet vegyenek el. De a gazdagok elidegenednek ettől a nyilvánvaló ténytől. Muszáj nekik, különben nem tudnák igazolni az egyenlőtlenséget, amit okoznak.
Ez minden elnyomó dinamika esetében így van. Ennek így kell lennie.
A vegán megérti, hogy az állatok emberi kizsákmányolását és fogyasztását is az elidegenedés segíti elő. Az emberek nem lennének képesek úgy élni, ahogyan élnek – vagyis az állatok kárára és szenvedése mellett –, ha felfognák fogyasztásuk valódi hatásait. Pontosan ez az oka annak, hogy a késő kapitalizmus teljesen kivonta a fogyasztót a termelési folyamatból. A kínzás máshol, jól zárt ajtók mögött folyik. Mert ha az emberek együtt tudnak érezni az elnyomás más fajú áldozataival, már nem lennének képesek tovább élni az életüket úgy, ahogyan addig.
Az embereket még a veganizmus egyszerű logikájától is elidegenítve kell tartani. Az ember és az „állat” közötti „mi és ők” dichotómia fenntartása érdekében (mintha mi magunk nem lennénk állatok!), nem engedhetik meg, hogy megalapozott érveket halljunk e kettősség hamis érzésének meghaladása mellett.
Azt mondják nekünk, hogy az emberek képesek bonyolult nyelvi és érvelési stílust alkalmazni. A nem-emberek erre nem képesek. Az ember ember, mindenki más legfeljebb állat. Az állatokat nem a természet teszi kevésbé emberivé, hanem az aktív dehumanizáció, egy olyan folyamat, amelynek során az emberek tudatosan megfosztják az állatokat értéküktől. A beszédre vagy „felvilágosult” gondolkodásra való képtelenség miatt mégsem tesszük ki a csecsemőket vagy a súlyos szellemi fogyatékos embereket annak az erőszaknak, amit a nem-emberi állatok milliós nagyságrendben szenvednek el nap mint nap.
Lássuk be, az ember és állat közötti kettősség inkább önkényes, mint tudományos. Nem különbözik attól, amit a „fehérek” és a „feketék” vagy a „vörösek” és a „sárgák” között; a felnőtt és a gyermek; a férfi és a nő; a heteroszexuális és a homoszexuális; a helyi és az idegen között állítanak fel. A vonalakat semmivel sem törődve, de fondorlatos szándékkal húzzák meg, és az intézmények, amelyekben felnövünk, arra nevelnek minket, hogy azt higgyük, a vonal egyik oldalán állunk, és hogy ez a vonal teljesen racionális.
A mindennapi életben elidegenedünk a legalapvetőbb cselekedeteink eredményeitől. Amikor élelmiszert vásárolunk az élelmiszerboltban, elolvashatjuk az összetevők listáját, és általában meg tudjuk állapítani, hogy a gyártási folyamat során állatokat gyilkoltak és/vagy kínoztak-e meg. De mit tudunk meg azokról az emberekről, akik ezt a terméket készítették? Kevesebbet fizetést adtak a nőknek, mint a férfiaknak? A feketéket alárendelték a fehéreknek a gyárban? Elfojtották a szakszervezeti vagy kollektivizálási törekvéseket a dolgozók körében? Lemészároltak száz embert egy sztrájk leverésekor, mert jobb megélhetést és bért követeltek?
Amikor én, mint férfi, egy nővel vagy egy nálam fiatalabbal beszélgetek, domináns és uralkodó vagyok-e, ahogyan arra a patriarchális társadalom kondicionált engem? „Fehér” emberként (akár tudat alatt is) a „feketék” felett állónak látom-e magam? Valójában úgy tekintek a színes bőrű emberekre, mint akik eredendően különböznek tőlem? Ezek azok a kérdések, amelyek feltevésére nem bátorítanak. Pedig kellene. Az elidegenedés leküzdésének érdekében éberen és kritikusnak kell lennünk nemcsak a körülöttünk lévő világgal, hanem saját elképzeléseinkkel, nézőpontjainkkal és cselekedeteinkkel szemben is. Ha meg akarjuk szüntetni az elnyomót a fejünkben, folyamatosan meg kell kérdőjeleznünk a hiedelmeinket és a feltételezéseinket. Egyénként fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy milyen hatással vannak a tetteink, nemcsak a körülöttünk élőkre, hanem a természetes környezetünkre is?
Mint az elnyomás fennmaradásának kulcsfontosságú összetevőjét, minden elidegenedést meg kell semmisíteni. Amíg figyelmen kívül tudjuk hagyni a szenvedést a vágóhídon és az élveboncoló laboratóriumokban, addig figyelmen kívül tudjuk hagyni azt a harmadik világban, a városi gettókban, a bántalmazó családokban, a tekintélyelvű osztálytermekben is, és így tovább. Az a képesség, hogy bármilyen elnyomást figyelmen kívül tudunk hagyni, egyben azt is jelenti, hogy minden más elnyomást figyelmen kívül tudunk hagyni.
A veganizmus több, mint a nem-emberi állatokkal szembeni, élelemért, ruházatért stb. elkövetett erőszakban való részvétel elutasítása, a veganizmus a társadalom egészét érintő erőszakban való részvétel elutasítása. A veganizmus azon munkálkodik, hogy leleplezze és véget vessen a kapitalista társadalomban az ipar kifinomult indoktrinációjának, amely érzéketlenné akarja tenni az emberiséget a sokak elleni erőszakkal szemben a kevesek hasznáért. – Joseph M. Smith,A veganizmus fenyegetése
A modern technológiával – tömegmédia, gyors közlekedési rendszerek, számítógépek, gazdasági tervek stb. segítségével – a kapitalizmus ma már képes irányítani a létfeltételeket. A világ, amit látunk, nem a valóságos világ, hanem annak a világnak a látványa, amelyre kondicionáltak minket. (…) Maga az élet egy showműsor lett, amelyet a közönség néz végig. (…) A valóság ma már olyasmi, amit nézünk és amiről gondolkodunk, nem pedig valami, amit megtapasztalunk. – Larry Law, A látványosság: A Skeleton Key
[4] Sok országban a katonaság megakadályozza, hogy az emberek emberséges munkakörülményeket követeljenek. Ebben a korban az ilyen dolgok azért történnek, mert az úgynevezett „harmadik világbeli” országok – vagy legalábbis az őket irányító elitek – befektetéseket akarnak csábítani a Nyugatról. Ezt leginkább úgy lehet elérni, ha a népi munkaerő politikai fegyverként való impotenciáját demonstrálják. Ezekben az országokban az emberi munkaerő „erőforrással” aligha bánnak jobban, mint itthon a nem emberi, állati „erőforrásokkal”. Ha az észak-amerikai piacon olyan terméket vásárolunk, amely ilyen körülmények között készült, közvetve támogatjuk e körülmények fennmaradását, és ez így nem igazán vegán.
[5] Sok önjelölt vegán gondolkodik így, és ez igazán szomorú. Itt egyszerűen azért nevezem őket „liberális vegetáriánusoknak”, mert bár nem fogyasztanak állati termékeket, de semmiképpen sem tettek holisztikus kísérletet arra, hogy életmódjukkal megszabaduljanak az elnyomóktól. Ebben a pillanatban nincs menekvés a késő kapitalizmus hatalmas piacai elől. Van azonban egy kompromisszumos pont, ahol elérhetjük, hogy megértsük tetteink hatásait, és ennek megfelelően kiigazíthatjuk és átirányíthatjuk életmódunkat. Más szóval, a vegetarianizmuson kívül több módja is van az erőszakos fogyasztás korlátozásának. Az vagy, amit fogyasztasz.
a befejező 3-ik rész hamarosan…
