A kommunizmussal és szocializmussal szemben jelenleg az egyik ellenvetés az, hogy az eszme bár régi, mégsem tudott megvalósulni. Ideális államok kísértették az ókori Görögország gondolkodóit; aztán az őskeresztények kommunista csoportokban egyesültek, évszázadokkal később nagy kommunista testvériségek jöttek létre a reformkorban. Majd ugyanezek az eszmék éledtek újra a nagy, angol és francia forradalmak idején; végül pedig nemrég, 1848-ban Franciaországban a szocialista eszmék által nagymértékben inspirált forradalom zajlott le.
Látják már- mondják nekünk-, milyen messze vannak még terveik a megvalósulástól. Nem gondolják, hogy az ember természetének és szükségleteinek megértésében van valami alapvető hiba? Első pillantásra ez egy nagyon komolynak tűnő ellenvetés. Azonban abban a pillanatban, amint az emberi történelmet figyelmesebben szemléljük, elveszti erejét. Először is azt látjuk, hogy emberek százmillióinak sikerült sok száz éven át fenntartaniuk egymás között, faluközösségeikben a szocializmus egyik fő elemét, a termelés legfőbb eszközének, a földnek a közös birtoklását és annak, a különböző családok munkaképessége szerinti felosztását. Tudható, hogy mikor a föld közösségi birtoklását Nyugat-Európában megsemmisítették, azt nem belülről, hanem kívülről tették, azon kormányok, amelyek létrehozták a nemesség és a középosztály javára a föld monopóliumát.
A középkori városoknak sikerült évszázadokon keresztül fenntartaniuk a termelés és a kereskedelem bizonyos társadalmasított szervezetét, ezen évszázadok voltak a gyors szellemi, ipari és művészeti fejlődés időszakai. E közösségi intézmények hanyatlása főként abból eredt, hogy az emberek képtelenek voltak egyesíteni a falut a várossal, a parasztot a polgárral, hogy együtt szálljanak szembe a szabad városokat elpusztító katonai államok terjeszkedésével.
Ebben az értelemben tehát, az emberiség történelme nem kínál érvet a kommunizmus ellen. Éppen ellenkezőleg, inkább úgy tűnik, mintha a kommunista szerveződés valamilyen formájának megvalósítására tett kísérletek sorozata lenne; olyan kísérleteké, amelyeket bizonyos ideig részben siker koronázott.
Mi csak arra a következtetésre vagyunk felhatalmazva, hogy az emberiség még nem találta meg a megfelelő formát arra, hogy a kommunista alapelvek alapján egyesítse a mezőgazdaságot a hirtelen fejletté vált iparral és a gyorsuló nemzetközi kereskedelemmel. Ez utóbbi különösen zavaró elemként jelenik meg, mivel már nem csak egyének vagy városok gazdagodnak meg a távoli kereskedelem és export révén, hanem egész nemzetek más, olyan nemzetek kárára amelyek ipari fejlődésben mögöttük tartanak.
Ezek az állapotok a 18-ik század végén kezdtek megjelenni, teljes lendületüket azonban csak a 19-ik században a napóleoni háborúk vége után érték el. A modern kommunizmusnak viszont számolnia kellett velük.
Ma már tudjuk, hogy a francia forradalom a politikai jelentőségén túl a francia nép 1793-ban és 94-ben három különböző, a szocializmussal többé-kevésbé rokon irányába tett kísérlete volt. Az első a vagyoni különbségek kiegyenlítése volt, jövedelemadó és örökösödési illeték révén, mindkettő erősen progresszív; a földtulajdon közvetlen elkobzásával, annak felosztása érdekében, és jelentős, csak a gazdagokra kivetett háborús adók révén. A második kísérlet minden árucikk racionálisan megállapított árának széleskörű, nemzeti rendszerben való bevezetésére irányult. Ebben a tényleges termelési költségeket és egy mérsékelt kereskedelmi nyereséget is figyelembe kellett venni. A Konvent keményen dolgozott ezen a rendszeren és már majdnem befejezte a munkát, mikor a reakció átvette az irányítást. A harmadik pedig egyfajta önkormányzati kommunizmus volt; az elsődleges szükségleti cikkek fogyasztásának tekintetében, amelyeket az önkormányzatok vásároltak fel és árusítottak önköltségi áron.
E figyelemre méltó mozgalom idején. melyet még soha nem tanulmányoztak megfelelően, született meg a modern szocializmus- a fourierizmus L’Ange-zsal Lyonban és a tekintélyelvű kommunizmus Buonarotti, Babeuf és elvtársaik révén. Közvetlenül a Nagy Forradalom után jelent meg a modern szocializmus három nagy elméleti megalapítója -Fourier, Saint Simon és Robert Owen, csakúgy , mint Godwin (az állam nélküli szocializmus) ; míg a Buonarotti és Babeuf által szervezett titkos kommunista társaságok a következő ötven évre rányomták bélyegüket a militáns kommunizmusra.
Tehát , hogy pontosak legyünk, azt kell mondanunk, a modern szocializmus nincs még száz éves, és hogy e száz év első felében csak két nemzet vett részt annak kidolgozásában, amelyek az iparosodás élén álltak : Nagy-Britannia és Franciaország. Mindkettő szenvedett még a tizenöt évig tartó napóleoni háborúk ejtette szörnyű sebektől és mindkettőt elborította a keletről érkező nagy európai reakció.
Valójában csak azután vált lehetővé a szocializmusról való vita a következő tizenhat-tizennyolc évben, hogy Franciaországban az 1830-as, júliusi forradalom és Angliában az 1830-32-es reformmozgalom lerázta magáról ezt a szörnyű reakciót. Követőik ezekben az években dolgozták ki Fourier, Saint Simon és Robert Owen elképzelései alapján a szocializmus különböző formáit és napjainkban is létező, eltérő iskoláit.
Nagy-Britanniában Robert Owen és követői létrehozták a kommunista falvak mintáit, amelyek egyszerre voltak mezőgazdasági és ipari települések, hatalmas szövetkezeti egyesületek indultak. hogy az osztalékukból még több kommunista közösséget hozzanak létre és megalakult a Nagy Nemzeti Egyesített Szakszervezti Szövetség, napjaink munkáspártjainak és a Nemzetközi Munkásszövetségnek az előfutára.
Franciaországban a fourierista Considérant publikálta figyelemre méltó kiáltványát, amely gyönyörűen kidolgozva tartalmazza a kapitalizmus növekedésével kapcsolatos összes elméleti megfontolást, amit ma „tudományos szocializmusnak” neveznek. Proudhon kidolgozta az anarchizmus és az állami beavatkozás nélküli mutualizmus eszméjét, Louis Blanc kiadta A munka megszervezése című művét, amely később Lassalle progjamjává vált Németországban. Vidal franciaországban, Lorenz Stein pedig Németországban két figyelemre méltó, 1846-ban , illetve 1847-ben megjelent munkában fejlesztette tovább Considérent elméleti elképzeléseit; végül Vidal, és különösen Pecqueur- az utóbbi egy igen alapos munkában, valamint egy sor jelentésben- részletesen kidolgozta a kollektivizmus rendszerét, amit az 1848-as Képviselőgyűléssel törvény formájában kívánt megszavaztatni.
Azonban a korszak összes szocialista rendszerében van egy közös vonás, amit meg kell említenünk. A szocializmus három nagy alapítóját, akik a 19-ik század hajnalán alkottak, annyira elbűvölték a széles horizontok, amelyeket a szocializmus nyitott meg előttük, hogy úgy tekintettek rá, mint egy új kinyilatkoztatásra és úgy tekintettek magukra, mint egy új vallás alapítóira, A szocializmusnak vallássá kellett válnia és nekik, mint az új egyház vezetőinek kellett meghatározniuk annak menetét. Emellett, mivel munkáikat a francia forradalmat követő reakció korában írták és inkább látták annak kudarcait, mint sikereit, nem bíztak a tömegekben és nem fordultak hozzájuk a szükségesnek tartott változások megvalósítása érdekében. épp ellenkezőleg, bizalmukat egy nagy uralkodóba vetették. Ő majd megérti az új kinyilatkoztatást; falansztereik és szervezeteik sikeres kísérletei pedig meggyőzik azok szükségességéről és saját hatalmának eszközeivel békésen véghez viszi a forradalmat, amely jólétet és boldogságot hoz az emberiségnek. Egy katonai zseni, Napóleon, éppen akkoriban uralkodott Európában. Miért ne léphetne hát elő egy társadalmi zseni, aki magával ragadja Európát és az új evangéliumot átülteti az életbe? Ez a hit nagyon mélyen gyökerezett és sokáig állt a szocializmus útjában, még mindig láthatóak nyomai köztünk, a mai napig.
A népbe vetett hit aztán csak az 1840-48-as években tért vissza a társadalom formálóinak szívébe, amikor a forradalom közeledtét mindenütt érezni lehetett és a proletárok elkezdték a szocializmus zászlaját a barrikádokra tűzni; ez egyrészt a republikánus demokráciába vetett hit volt, másrészt hit a szabad egyesülésben és a munkások saját szervező erejében.
Aztán jött az 1848-as februári forradalom, a polgári köztársaság és vele együtt a megtört remények. Alig négy hónappal a köztársaság kikiáltása után tört ki a párizsi proletárok júniusi felkelése, amit vérbe fojtottak. A munkások tömeges lelövetése és az Új-Guineába történő deportálások után végül a napóleoni államcsíny következett. Elkezdődött a szocialisták dühödt üldözése és a leszámolás olyan szörnyű és alapos volt, hogy a következő tizenkét-tizenöt évre a szocializmusnak még a nyomai is eltűntek irodalmát eltörölték, még az 1848 előtt oly ismerős nevek is teljesen feledésbe merültek; az akkor aktuális eszmék- a szocialisták 1848 előtti gondolatai- törlődtek az emlékezetből, így később, a jelen nemzedéke új felfedezésként tekintett rájuk.
Amikor azonban 1866 táján a kommunizmus és a kollektivizmus újraéledt és ismét előtérbe került, a megvalósításuk eszközeire vonatkozó elképzelések mélyreható változáson mentek keresztül. A politikai demokráciába vetett régi hit eltűnt és az első alapelv, amelyben a párizsi munkások a brit szakszervezetekkel és az owenistákkal egyetértettek, amikor 1866-ban Londonban találkoztak, az volt, hogy ” a munkások emancipációját maguknak a munkásoknak kell megvalósítaniuk”. Egy másik kérdésben is egyetértettek. Ez az volt , hogy a munkás-szakszervezeteknek maguknak kell megszerezniük a termelési eszközöket és megszervezni a termelést. A fourierista és mutualista „Egyesülés” francia eszméje így kötött szövetséget a Robert Owen féle Nagy Nemzeti Egyesített Szakszervezeti Szövetség gondolatával, így teljesedve Nemzetközi Munkásszövetséggé.
A szocializmusnak ez az újjáéledése is csak néhány évig tartott. Hamarosan jött az 1870-71-es háború, a párizsi Kommün felkelése, majd a szocializmus szabad fejlődése ismét lehetetlenné vált Franciaországban. Miközben Németország most német tanítói, Marx és Engels kezéből elfogadta a francia „negyvennyolcasok” szocializmusát-Considérant és Louis Blanc szocializmusát és Pecqueur kollektivizmusát-, addig Franciaország újabb lépést tett előre.
1871 márciusában Párizs kinyilvánította, hogy nem vár tovább Franciaország elmaradott részeire és a Kommün keretei közt kívánja elindítani saját társadalmi fejlődését. A mozgalom túl rövid életű volt ahhoz, hogy pozitív eredményeket produkáljon. Megmaradt kommunalistának. A régi Internacionálé munkásosztálya azonban azonnal felismerte történelmi jelentőségét. Megértették, hogy a szabad kommuna lehet a továbbiakban az a közeg, amelyben a modern szocializmus eszméi megvalósulhatnak. A szabad agrár-ipari kommunáknak, amelyekről 1848-ban oly sokat beszéltek, nem szükséges kis falansztereknek vagy 2000 fős közösségeknek lenniük. Hatalmas agglomerációknak kell lenniük, mint Párizs vagy ami még jobb, kisebb régióknak. Ezek a közösségek a nemzeti határoktól függetlenül szövetségbe tömörülnének (mint a Conque Ports vagy a Hanza) és nagy vasúti, kikötői, stb. munkaközösségeket hoznának létre a kommunák közötti szolgálatra. Ilyenek voltak azok az elképzelések, amelyek 1871 után kezdtek többé-kevésbé keringeni a gondolkodó munkások között, különösen a latin országokban. Ezen országok munkásai egy ilyen szervezetben, amelynek részleteit maga az élet fogja alakítani, látták azt a közeget, amin keresztül a szocialista létformák sokkal könnyebben megvalósulhatnak, mint az államszocialisták kollektivista rendszere által.
Ezen eszméknek igyekeztem többé-kevésbé határozott kefejtését nyújtani ebben a könyvben.
Ha most visszatekintek a könyv megírása óta eltelt évekre, teljes lelkiismerettel mondhatom, hogy a benne megfogalmazott legfőbb gondolatoknak helyesnek kellett lenniük. A kollektivista rendszer államszocializmusa kétségtelenül tett némi előrelépést. Itt-ott bevezették az állami vasutakat, az állami bankszektort és az állami szesz-kereskedelmet, de minden ilyen irányú lépés, még ha egy adott árucikk olcsóbbá válását is eredményezte, újabb akadályt jelentett a dolgozó emberek, emancipációjukért folytatott harcában. Így most a munkások körében, különösen Angliában, azt az elképzelést találjuk, hogy még egy olyan hatalmas nemzeti vagyon működtetését is, mint a vasúthálózat, sokkal jobban el tudná látni a vasúti alkalmazottak szövetsége, mint egy állami szervezet.
Láthatjuk viszont, hogy Európa- és Amerika-szerte számtalan kísérlet történt, amelyeknek vezető gondolata egyrészt az, hogy a termelés széles területeit maguknak a munkásoknak a kezébe adják, másrészt pedig az, hogy a városokban egyre nagyobb legyen azon funkciók köre, amelyeket a város a lakosai érdekében lát el. A szakszervezeti mozgalom egyre inkább arra törekszik, hogy a különböző szakmákat nemzetközileg megszervezze és ne csak a munkafeltételek javításának eszköze legyen, hanem olyan szervezetté váljon, amelyik egy adott pillanatban a termelés irányítását is kezébe veheti. A szövetkezeti együttműködés, mind a termelés, mind az elosztás terén, mind az iparban, mind a mezőgazdaságban és a kísérleti közösségekben a kétféle együttműködés kombinálására tett kísérletek és végezetül az úgynevezett városi szocializmus mérhetetlenül változatos területe. Ez az a három irány, amelyekben az utóbbi időben a legnagyobb teremtő erő fejlődött ki.
Természetesen ezek egyike sem helyettesítheti a kommunizmust, sőt a szocializmust sem , mert mindkettő a termelési eszközök birtoklását feltételezi, de kétségtelenül úgy kell tekintenünk az imént említett folyamatokra, mint kísérletekre- amilyeneket Owen, Fourier és Saint Simon is próbáltak közösségeikben-, amik felkészítik az emberi gondolkodást arra, hogy elképzeljen néhány gyakorlati formát, ahol a kommunista társadalom kifejeződhetne. Mindezen részleges kísérletek szintézisét egy nap valamelyik civilizált nemzet konstruktív zsenijének kell majd megalkotnia, és ez meg is fog történni. Az ember teremtő géniuszának roppant erőfeszítései készítik el tégláinak és néhány helységének mintáját, amelyekből ezt a nagy összetett épületet kell megépíteni.
Bromley, Kent, 1906.október
