UTÓPIZMUS ÉS PREFIGURÁCIÓ
Az anarchizmus és az utópia politikai felhasználása
Az anarchisták számára az utópiák a cselekvésről szólnak. Ahogy Uri Gordon érvel, az utópiák „szoros kapcsolatban állnak a társadalmi forradalom eszméjével”.[1] Az utópia által leírt cselekvés jellege vitatott kérdés. Ez az esszé azt vizsgálja, hogyan alakítja az utópista gondolkodás az anarchista gondolkodást, és rávilágít az utópia politikai felhasználásának néhány közelmúltbeli változására. Az utópizmust mi nem kezeljük absztrakt fogalomként vagy módszerként, sem irodalmi műfajként vagy helyként – mert az anarchisták nem így értelmezték ezt az elképzelést. Az utópia, ahogy Gordon megjegyzi, „mindig is többet jelentett, mint egy hipotetikus gyakorlat a tökéletes társadalom megtervezésében”. Forradalmi elképzelésként az utópia inkább az előképzés [prefiguráció] elvéhez kapcsolódik.
A prefigurációt a kortárs anarchista gondolkodás egyik központi fogalmának tartják, és egyre gyakrabban hivatkoznak rá az anarchista gyakorlatok, cselekvések és mozgalmak sajátosságainak kiemelésére. 2011-ben, két hónappal az Occupy Wall Street kezdete után, David Graeber a prefiguratív politikát a mozgalom négy jellegzetesen anarchista elvének egyikeként azonosította; a másik három a közvetlen cselekvés, az illegalizmus és a hierarchia elutasítása volt. A fogalom utópikus jellegére utalva az Occupy-mozgalmat olyan őszinte kísérletként írta le, amely „a régi társadalom héjában megteremti az új társadalom intézményeit”. Ezt az elképzelést továbbgondolva a prefigurációt összekapcsolta a „demokratikus közgyűlések” létrehozásával, a konszenzusos döntéshozatallal, valamint a kölcsönös segítségnyújtás és az önsegélyezés intézményeinek széles skálájával – ideértve a „konyhákat, könyvtárakat, klinikákat, médiaközpontokat” is. [2] E szervezetek és gyakorlatok spontán megjelenése tanúsította a radikális törekvések megvalósíthatóságát, oly módon, amely ellentétben állhat az utópia hagyományos felfogásával, mint az ideális nemlét vagy lehetetlenség képzeletbeli birodalmával. Ugyanakkor amennyiben az Occupy-hoz hasonló akciók feltárják az egalitárius társadalmi változás hivatalos elutasításának megalapozatlanságát – amit a TINA mantrája is kifejez –, azok is utópikusak.
Bár a prefiguráció központi szerepe az anarchista irodalomban alig vitatott, jelentős eltérések vannak abban, hogy az előképző cselekvés milyen utópikus politikákat ösztönöz, illetve melyeket utasít el. A tanulmány bemutatja, hogy a tervrajz-utópizmus (amelyet a 19. század közepi utópista szocialistákkal társítanak) hogyan szolgál kontrasztként a kortárs anarchizmus számára. Emellett kitér Abensour jól ismert „utópia mint vágy” keretére is, hogy illusztrálja az antiutópikus utópizmus és az anarchista utópizmus néhány újabb koncepciója közötti kapcsolatot. E két fogalom közti összefüggésekről szóló viták, és különösen az anarchista gondolkodás történetében fellelhető folytonosságok és szakadások vizsgálatával lehet megragadni az utópikus politikai gyakorlat sokféleségét, amelyet a prefiguráció leír: ez az utópikus elkötelezettségtől az alternatívák szociológiai keretezésén át a vágyakozás pszichológiájának disztópikus elfogadásáig terjed.
Prefiguráció
Benjamin Franks számára a prefiguráció az az elv, amelyet az anarchisták a cselekvések legitimitásának értékelésére használnak, és a fogalmat a célok és az eszközök közötti kapcsolat szempontjából határozza meg. Állítása szerint az anarchizmus egyik alapvető elkötelezettsége az, hogy „az eszközöknek előre kell vetíteniük a célokat”. [3] A normatív politikai elméletben az előrevetítés iránti elkötelezettség arra vezeti az anarchistákat, hogy elutasítsák mind a konzekvencializmust – azaz azt az elképzelést, hogy a cselekvések következményei a helyesség megfelelő mércéi –, mind a deontológiát, amely ehelyett a cselekvések igazságosságát a kötelesség, illetve a megállapított normákhoz vagy törvényekhez való megfelelés szempontjából vizsgálja.[4] Franks szerint a prefiguráció az anarchistákat az erényetika felé tereli, amely álláspont az erkölcsöt a jellemben, a viselkedésben és a cselekvők szándékaiban gyökerezteti. Ezen felül Franks az előrevetítést azzal társítja, amit ő „pragmatikus etikának” nevez. Ez azt jelenti, hogy az anarchisták elutasítják az instrumentalizmust, vagyis azt az elvet, miszerint „egy terv sikerét az határozza meg, hogy mennyire hatékonyan teljesíti a célokat”. [5] Franks az instrumentalizmust Max Weberrel hozza összefüggésbe. Azonban azáltal, hogy az instrumentalizmust a következményelvvel azonosítja, számos képviselőt sorol fel, J. S. Milltől Leninig, sőt olyan doktrínákra is alkalmazza, amelyek a cselekvés értékelését a helyesség szempontjaitól el akarják választani puszta „szükségszerűség” beiktatásával. Példák erre a machiavellizmus és a nechaevizmus. Ezzel a széles körű gondolati irányzattal ellentétben az anarchista prefiguráció feloldja az eszközök és a célok közötti különbségtételt. Gandhi anarchista-barát tanítására emlékeztető módon – miszerint „légy te magad az a változás, amelyet látni szeretnél” – Franks azzal érvel, hogy a cselekvések „megtestesítik azokat a társadalmi kapcsolatok formáit, amelyek kialakulását a cselekvők szeretnék látni”. [6] Ennek politikai következménye, hogy a mindennapi viselkedés központi szerepet játszik az anarchista gyakorlatban, és hogy az egyének életvitelük során hozott döntései az anarchista cselekvések elsődleges színterét jelentik. Ezt a megközelítést Cindy Milstein is visszhangozza.
A prefiguráció, érvel ő, az az elképzelés, hogy az eszközök és a célok között etikailag következetes kapcsolatnak kell lennie. Az eszközök és a célok nem azonosak, de az anarchisták olyan eszközöket alkalmaznak, amelyek céljaik irányába mutatnak. A cselekvéseket vagy projekteket aszerint választják ki, hogy azok hogyan illeszkednek a hosszabb távú célokba. Az anarchisták úgy vesznek részt a jelenben, ahogyan a jövőben is szeretnének részt venni – sokkal teljesebb mértékben és sokkal nagyobb önrendelkezéssel –, és másokat is erre ösztönöznek. A prefiguratív politika így összehangolja az egyén értékeit a gyakorlatával… [7]
Az, hogy a szándékot a helyesség mércéjeként kezelik, nem új jelenség az anarchista gondolkodásban. A 19. századi anarchista, Pjotr Kropotkin pontosan ezekkel az érvekkel védte meg II. Sándor gyilkosait 1881-ben.[8] Hasonlóképpen, az anarchizmust régóta az instrumentalizmus elutasításával hozzák összefüggésbe: Weber Tolsztoj-kritikáját azzal indokolta, hogy az anarchisták a „végső célok etikáját” részesítik előnyben a „felelősség etikájával” szemben. [9] A „prefiguráció” kifejezés azonban nem jelenik meg a 19. századi anarchista diskurzusokban, legalábbis nem gyakran. Egyes kortárs szerzők számára ez a hiánya jelentős, és az, hogy az elmúlt két évtizedben megjelent, azt a benyomást kelti, hogy a második világháború utáni időszakban a kortárs anarchista gondolkodásban változás történt a gondolkodásmódban, vagy talán a hangsúlyok elosztásában.[10] Valóban, egyesek szorosan összekapcsolják ezt a fogalmat a közelmúltbeli aktivizmussal. Ezt a nézetet erősíti az a szoros összefüggés, amelyet néha a munkásmozgalom és a történelmi anarchizmus, illetve a társadalmi és az életmódbeli anarchizmus közötti dichotómia között állapítanak meg (bár az előképzés hívei túlnyomórészt elutasítják azt az életmódbeli kritikát, amelyet Murray Bookchin fogalmazott meg, amikor megerősítette ezt a megkülönböztetést).[11]
Egy példaként Philip Cartelli a „Trying to Occupy Harvard” című írásában megjegyzi:
Az Occupy Wall Street kezdete óta sokat beszélnek a mozgalom prefiguratív politikájáról – ez az elmúlt fél évszázadban a baloldali alulról jövő mozgalmak körében egyre népszerűbbé vált politikai szerveződési és cselekvési mód, amely azt a fajta demokratikus társadalmat modellezi, amelyben élni szeretnének. Tapasztalataim szerint azonban az ilyen radikális életmód-politika inkább azoknak az aktivistáknak szól, akik a hagyományos politikai csoportosulásokon – például a szakszervezeteken vagy bizonyos témákra és politikákra összpontosító szervezeteken – kívül állnak. [12]
Marianne Maeckelbergh hasonló képet vázol fel, nyomon követve a prefigurációt a háború utáni feminizmuson keresztül, „az atomellenes és békemozgalmakon, az Egyesült Államokbeli faji igazságosságért küzdő mozgalmakon, a globális Dél antikolonialista és fejlesztésellenes mozgalmain, valamint később a „csináld magad” és a környezetvédelmi mozgalmakon keresztül – amelyek mind hozzájárultak az alterglobalizációs mozgalom kialakulásához, amely megkérdőjelezte a multilaterális szervezetek (WTO/WB/IMF/G8) jogát a világ irányítására”. [13] Ebben az összefüggésben a prefiguráció az ellenkultúra politikájának kifejeződése, amely a ’60-as évek végén eltűnt, hogy aztán a közelmúltbeli antikapitalista kampányokban újra felbukkanjon. És ahelyett, hogy az „anarchizmushoz” mint olyanhoz kapcsolódna – amely doktrína erős ideológiai elkötelezettségre és meghatározott gyakorlatra utal –, a prefiguráció inkább a konkrét tartalomtól mentes gyakorlatokhoz kapcsolódik. Maeckelbergh ezt a kontrasztot a régi stílusú programorientált politikában látja.
A mai gyakorlatok elődei a 60-as évek mozgalmaiban keresendők, amikor az aktivisták széles körben megkérdőjelezték a forradalmi változás egységes politikai programjának szükségességét (más szóval azt, hogy előre meg kell-e határozni, hogy a mozgalom pontosan „mi mellett” áll). Ezek az elképzelések gyakran a „részvételi demokrácia” gyakorlásának és az „autonóm” társadalmi kapcsolatok kiépítésének formájában valósultak meg. [14]
A történelmi mozgalom jellegéről és összetételéről szóló szűken munkásközpontú feltételezések vitathatók. Ráadásul a prefiguratív politika azonosítása bizonyos tevékenységi hullámokkal vagy gyakorlati formákkal a historizmus iránti hajlamot árul el, amelyet nehéz összeegyeztetni azokkal a cselekvési formákkal, amelyekre a prefiguráció rávilágít.
A cél-eszköz dinamika jelentősége a prefiguratív politikában nem abban áll, hogy a cselekvéseket egy előírt, jóváhagyott formákból álló készlethez rendeli, hanem abban, hogy elutasítja az eredmények figyelembevételén alapuló ítéleteket, vagy legalábbis azokat az eredményeket, amelyeket nem a „helyi cselekvő” határoz meg. [15] Hasonlóképpen, az aktivisták cselekvés során hozott döntéseinek tulajdonított jelentőség nem abban áll, hogy a prefiguráció erkölcsi konszenzust vagy politikai egységességet eredményezne, hanem csupán abban, hogy támogatja a közvetlen cselekvést: az átalakulás ereje az egyének kezébe kerül, akik önállóan és/vagy másokkal együttműködve cselekszenek.
A jelenlegi diskurzusban a prefigurációt a kollektív küzdelmek kreatív erejének leírására használják,[16] egy új világ felépítésének projektjére a réginek a szívében – akár a szó szokásos értelmében, előrevetítésként,[17] akár annak leírására, hogy a forradalmi vágyak hogyan fejeződnek ki a társadalmi átalakulás és a jelenbeli cselekvés közötti szoros kapcsolat tekintetében. [18] Frankshoz hasonlóan David Graeber is a mindennapi életben való közvetlen cselekvés iránti elkötelezettséget helyezi a prefiguratív diskurzusok középpontjába.[19] A prefiguráció összekapcsolódik a kreativitással, a felforgatással, a játékossággal, valamint az alternatív kapcsolatok és életmódok kialakításával. A prefiguratív politika – ahogyan Federico Campagna és Emanuele Campiglio érvelnek – „kéz a kézben jár a hosszú távú, tág látókörű képzelőerő iránti vágyakozással”; a prefiguráció arról szól, hogy „folyamatosan próbára tesszük a képzeletbeli tájakat a mindennapi élet szükségleteivel és rejtett áramlataival szemben”.[20]
Az eddigiek alapján nyilvánvaló, hogy a prefiguráció ellentmond annak a gyakori és meggondolatlan képzettársításnak, amely az anarchizmust a rombolással hozza összefüggésbe, és ehelyett az anarchista gyakorlatok kísérleti, produktív és innovatív jellemzőit hangsúlyozza, amelyek megkérdőjelezik a hierarchikus és elnyomó társadalmi formákat, és azok felváltására törekednek.
Ahogy Franks érvel, a prefiguratív politika az avantgárdizmus és azoknak a „tudományos” bizonyosságoknak az elutasítását írja le, amelyekre a forradalmi elitizmus épült, valamint az avantgárd stratégiák által létrehozott szocializmus különböző változatainak – osztály nélküli, de ennek ellenére erősen centralizált és iparosított diktatúrák – elutasítását. [21] Ahogyan elutasítja még a legátmenetibb, ideiglenes diktatórikus eszközök alkalmazását is, úgy a prefiguráció olyan cselekvéseket is magáévá tesz, amelyek csupán átmeneti, pillanatnyi autonómia-nyereséget eredményeznek. Azok a helyi, közvetlen cselekvések, amelyek ezeket a nyereségeket előidézik, átalakító jellegű magatartásformákat ösztönöznek. Összefoglalva: a prefiguráció kizár bizonyos társadalmi változásra irányuló megközelítéseket, de a konkrét magatartásformák meghatározását az aktivistákra bízza. Ebben a tekintetben, valamint a történelmi és modern anarchista mozgalmak folytonosságáról és szakadásáról szóló viták kontextusában Franks prefigurációhoz való megközelítése rugalmasnak tűnik mind a 19. századi politika, mind a második világháború utáni kampányok, mind pedig a kortárs aktivizmus formái tekintetében. Mindazonáltal, amint azt az utópizmus és a prefiguráció közötti kapcsolat is feltárja, a történelmi mozgalom utópizmusa úgy tűnik, hogy elutasítja ezt az alkalmazást. Franks szavaival élve az a gyanú merül fel, hogy ezek az utópizmusformák elismerik az eszközök és a célok közötti szakadékot, és veszélyeztetik a prefigurációt azzal, hogy a cselekvést előre meghatározott célok megvalósítása felé irányítják.
Prefiguráció és utópizmus
Gyakran előfordul, hogy a kortárs anarchisták a prefigurációt utópikus politikaként írják le. Az Anarchism and Its Aspirations című művében Cindy Milstein azzal érvel, hogy egy „hierarchián túli” világ elképzelése „a prefiguráció része”. Az anarchista gondolkodás folytonosságára utalva azt sugallja, hogy a prefiguratív politika átvételével a kortárs anarchizmus „megtartja az utópista impulzust”.[22] Milstein az anarchista utópizmus védelmét kifejezetten két másik típus elutasításaként fogalmazza meg. Az utópia, érvel, nem „gondolatkísérlet. Nem is tervrajz vagy merev terv”. Franks hasonló álláspontot képvisel. Szerinte a prefiguráció összeegyeztethető az utópizmussal, de pontosítja, hogy milyen módon; és osztja Milstein aggodalmát, miszerint az utópiák általában két fő típus egyikébe sorolhatók: az absztrakt ideál vagy a tervrajz. Az első ellentétes a prefigurációval, mivel megfosztja a cselekvést gyakorlati tartalmától, a második pedig azáltal, hogy olyan ideális társadalmi berendezkedést kényszerít rá, amely lehetetlenné teszi a prefiguratív elköteleződést. Visszatérve az eszköz–cél kapcsolat dinamikájára, Franks azzal érvel, hogy az utópikus gondolkodás szerepe nem lehet a cselekvés „céljának” vagy céljának körülhatárolása, mivel ez egyaránt ösztönzi a következményközpontúságot és az állami beavatkozásra épülő gondolkodást: mind azt az elképzelést, hogy a cél kilátása enyhíti az annak elérésére alkalmazott eszközök káros hatásait, mind pedig azt, hogy a cél eleve előre meghatározható.
Az a utópizmus-felfogás, amely ellen Franks és Milstein leginkább kiállnak, az az antiutópista liberálisok által festett kép, amely az utópizmust a merev társadalmi tervezéshez, az erkölcsi perfekcionizmushoz és az egyéni jólét totalitárius meghatározásához köti. Ezekben a sémákban az utópisták gyakran veszélyes álmodozókként jelennek meg, akik teljesen elszakadtak a valóságtól, és vakok az ideáljaik társadalmi kötelességei iránt. Az anarchizmusról szóló kritikai irodalomban ez a fajta utópizmus jellemzően Bakunyinról alkotott ábrázolásokban jelenik meg.[23] Milstein válasza az, hogy az utópiát inkább a gyakorlathoz kapcsolódó módszerként kezeli, mintsem egy társadalmi állapot leírásaként. Az anarchista utópizmus „kitalálja, hogyan valósíthatja meg etikáját, majd megpróbálja azokat végrehajtani”. [24] A Parecon, Michael Albert részvételi gazdasági modellje, e megközelítés példájának tekinthető, bár Milstein nem említi példaként.[25] Franks hasonló irányvonalat követ. Állítása szerint a prefiguratív politikában az utópia illusztrálhatja az anarchista elveket, modellezheti azok gyakorlati működését, cselekvésre ösztönözhet, vagy kiindulópontot nyújthat újabb kritikai diskurzusok kialakulásához, feltéve, hogy nem öncélú.
Ezen felül Franks hozzáad egy cselekvéspszichológiát is. Az anarchista utópizmus – érvel – mítosznak tekinthető, hasonlóan Sorel erőszakmítoszához [Sorel-Gondolatok az erőszakról]. A soreli mítoszhoz hasonlóan az anarchista utópizmust sem érinti a megvalósítás kudarca:[26] Milstein találó megfogalmazását kölcsönözve: „az anarchisták hozzászoktak a vereséghez”. [27] Ebben a formájában a mítosz a siker elérhetetlenségének elviselésére irányuló örök hajlandóságot jelzi, mint a küzdelem feltételét. Ezen felül az anarchista utópizmus osztozik a soreli mítosz irracionális tulajdonságaiban, amelyeket Franks a vágy fogalmában fogalmaz meg. Az antiutópikus liberális kritika fényében Sorel hivatkozása furcsának tűnik; ahogy Mark Antliff érvel, Sorel gondolkodásának kétarcú jellege és az érzéketlen erőszakra való hivatkozás egyaránt mélyen problematikus. Mindazonáltal Antliff gondos Sorel-elemzése is segít megmagyarázni, miért marad a mítosz vonzó a kortárs aktivisták számára, mint „a forradalmi inspiráció katalizátora”. Antliff megjegyzi, hogy Sorel számára „a mítoszok olyan látomásszerű ideált tártak a közönség elé, amelynek éles ellentéte a jelen valóságával felkavarta a tömegeket”. A mítoszra való hivatkozása jelzi, milyen szerepet tulajdonított az érzelmeknek és az intuíciónak a társadalmi cselekvésben. Ugyanakkor jelezte a „racionális tervezés” elutasítását is, és – még élesebben – azt az elképzelést, amelyet a szocialista reformizmussal társított, miszerint társadalmi tervrajzokat használnak a fokozatos cselekvésre irányuló politikák kijelölésére. [28]
A kritikai anarchista gondolkodás erős hagyománya, amely egészen Proudhon által megfogalmazott „minden rendszer elutasításáig” nyúlik vissza, tanúsítja azt az antiutópizmust, amelyet Franks és Milstein leírnak. Az anarchizmus antiutópizmusát Rudolf Rocker meggyőzően fogalmazta meg újra.[29] Mindazonáltal az anarchizmus és az absztrakció, valamint a tervrajz-utópizmus közötti összefüggés nagyban áthatja a kortárs anarchista gondolkodást. Christian Marazzi What We Are Fighting For című művéhez írt előszavának címe, „Exodus Without Promised Land” (Kivonulás, nincs Ígéret Földje ), utal az anarchista önkritika meggyőző erejére.[30] Még élesebben fogalmazva: Uri Gordon, Simon Tormey és Saul Newman továbbfejlesztették ezt a kritikát, és arra törekedtek, hogy a kortárs anarchizmust elhatárolják a domináns 19. századi doktrínáktól. Kropotkint gyakran a „rossz fajta” utópizmus képviselőjeként azonosítják: egy olyan formaként, amely rugalmatlan, inkább a célra, mint az útra összpontosít, és a természetről és az emberi boldogulásról alkotott absztrakt, esszencialista elképzelésekben gyökerezik. Newman legújabb munkájában a releváns megkülönböztetés a „tudományos utópizmus” – amelyben a jövőbeli anarchista társadalom tudományos és racionális elveken alapul, és az állam elleni forradalom elkerülhetetlen kimenetele lesz – és egy másik, „itt és most utópizmusnak” nevezhető irányzat között húzódik, amelyben a hangsúly kevésbé a forradalom utáni eseményekre, hanem inkább a jelenbeli társadalmi viszonyok átalakulására helyeződik. [31]
Franksnak a 20. századi utópikus politikai elméletről szóló elemzése segít feltárni, miért azonosítják a történelmi anarchista hagyományokat kitartóan a tervrajz-utópizmussal. Az a nézete, miszerint az anarchisták nyitottabbak a posztmodernizmussal való párbeszédre, mint más típusú szocialisták (különösen a leninisták), a posztmodernizmus által támogatott, rugalmas utópia-felfogás miatt, az utópia-kutatás területén végbemenő elméleti fejleményekre utal. Miguel Abensour tudományos munkássága rendkívül nagy hatással volt erre a területre. Egy nemrégiben megjelent, Newman által ajánlott értekezésében Abensour az utópizmust a „létrejövés” eszméjeként határozza meg, amely kifejezést a vágy kreativitásához, egyéniségéhez és találékonyságához kapcsolódó ontológiai állapot leírására használ. Tág értelemben az utópizmus egy bizonyos vágyat fog meg, de ez nem olyan vágy, amelyet tartalommal lehetne megtölteni. A tartós utópiák – az „örök formáktól” eltérően – „a szabadság és az igazságosság felé irányuló makacs ösztönzést jelentenek – az uralom, a szolgasági viszonyok és a kizsákmányolási viszonyok végét”. Ez az ösztönzés „a valami más felé való orientáció, a radikális másképp működés itt és most való eljövetelének vágya”. [32]
Az utópia-kutatás ezen innovatív fejleményei az utópikus antiutópizmus formáit történelmi kontextusba helyezik, nagyrészt a vulgáris marxista hagyományok kritikájaként, hasonlóan ahhoz, ahogyan a kortárs aktivisták a prefiguratív politikát történelmi kontextusba helyezik. Az anarchista és a marxista történelmi hagyományok közötti eltérést azonban ritkán veszik észre, és ennek eredményeként az anarchista utópizmus és a kortárs utópikus antiutópizmus konvergenciáját – ahogyan Franks érvel – nem az utópikus gondolkodás változásaként, hanem az anarchizmus revíziójaként kezelik. Így Newman számára ez az összefonódás két áramlat elutasítását jelenti: az egyiket, amely a 19. századi szocialista hagyományokat a munkásmozgalommal társítja, és a másodikat, amely a szocializmust olyan felvilágosodási filozófiaként kezeli, amely automatikusan az „absztrakció” vagy „tervrajz” feliratú dobozba helyezi az utópikus víziókat. A történelemnek azonban létezik egy másik értelmezése is, és a kortárs „itt és most” anarchista utópizmus nyitottsága a posztmodern gondolkodásformák iránt – amelyet Newman és mások a történelmi anarchizmus párhuzamos változásaival hoznak összefüggésbe – ugyanúgy magyarázható az anarchista utópista gondolkodás és a szocialista utópizmus egyéb formái közötti kritikai távolsággal. Ahogy David Leopold érvelte, a 19. századi szocializmus hagyományos „utópista” és „antiutópista” köntöse jelentős különbségeket rejt a forradalmi politikai gondolkodás szerkezetében.[33]
A 19. században az utópizmusról szóló vitákat gyakran az állam elnyomó eszközeinek a forradalmi átalakulás eszközeiként betöltött szerepéről szóló kiterjedt vita keretében folytatták. Az ebben a kérdésben megnyilvánuló nézeteltérések az ideológiai elkötelezettség jelzőivé váltak. Az anarchisták és más antiautoritáriusok határozottan elutasították azt az elképzelést, hogy az állam hatalmát ilyen [helyes] módon lehessen felhasználni, és azzal érveltek, hogy az ellenkező álláspont egy olyan változási modellt feltételez, amely elitista, és ezért öncélú. Babeufot és Blanquit tartották e stratégia előfutárainak. Az anarchisták által válaszul javasolt stratégiák ugyan utópikusak voltak, de nem abban az értelemben, ahogyan az autoritáriusok általában ábrázolták az utópikus hagyományokat – jellemzően fantasztikus és értelmetlen tervekre hivatkozva. Az utópizmusnak, mint az autoritárius szocializmus elitizmusával szembeni alternatívának, fontos jellemzője az volt, hogy az anarchista eszményeket olyan közvetlen cselekvések révén fejezték ki, amelyek következetesen a küzdelem céljaihoz igazították az eszközöket. Például a bakunyini felkeléses változási modellekben az egyéni tulajdonjogok – amelyek a földhivatali nyilvántartásokban szerepeltek – megsemmisítését gyakran a forradalmi változás eszközeként azonosították, és ez egy konkrét célhoz kapcsolódott: a magántulajdon eltörléséhez. A nyilvántartások megsemmisítése szimbolikus cselekedet volt, amelyen keresztül a földnélküliek megszabadultak a tulajdonjogokat alátámasztó formális jogi védelemtől, valamint az általuk szentesített vidéki kizsákmányolás és elnyomás rendszerétől. Az általános sztrájk gondolata hasonló logikát követett, de a tulajdonjogi nyilvántartások elégetése helyett a munkások azonnali, közvetlen ellenőrzést gyakoroltak a földek és a gyárak felett, és felhagytak a profitérdekű termeléssel.
A tolsztoj-i modell ettől meglehetősen eltért: a kollektív akciók mellett számos egyéni megtagadási cselekményt is magában foglalt, nevezetesen a sorozás rendszerében és a büntetési rendszerekben való részvétel megtagadását. Itt a cselekvés a békés együttélés megvalósítására irányult, és az erőszakmentesség volt a szükséges eszköz. Kropotkin számára a forradalomnak volt egy felkelésszerű aspektusa, de alapját a kollektív visszavonulás elve képezte. A célokat a kölcsönös segítségnyújtás elve foglalta össze. A megfelelő eszköz a politikai, társadalmi és gazdasági hálózatok kiépítése volt, amelyek az állam hatókörén kívül szerveződtek, és amelyek egyrészt biztosították, hogy az aktivisták hozzáférjenek az alapvető szükségleti cikkekhez az erőszakos elnyomás és az intenzív harcok idején, másrészt pedig azt, hogy az állam összeomlása előtt létrejöjjenek azok a társadalmi viszonyok, amelyek képesek fenntartani az anarchista gyakorlatokat. [34]
Ahogyan az anarchisták azzal vádolták az autoritáriusokat, hogy a forradalmi stratégia kidolgozásakor a hatékonyság vagy a szükségszerűség kérdéseire összpontosítanak – ugyanaz a kritika, amelyet Franks a leninizmussal szemben is megfogalmaz –, úgy az absztrakciót is óvatosan kezelték. Bakunyin munkásságában az eszköz–cél viszonyt a fogalmi vitathatóság megértése támasztotta alá. A szocialisták – érvelte – abban voltak egységesek, hogy elkötelezték magukat „az egyenlőség, a szabadság, az igazságosság, az emberi méltóság, az erkölcs és az egyének jóléte” mellett. De ezek nem voltak célok önmagukban, mivel e fogalmi elképzelések jelentése mindig nyitott volt az értelmezésre: csak akkor nyertek sajátos árnyalatot, amikor „néhány bölcs vagy tudós megfogalmazta őket”.[35] Anarchizmusának utópikus elemét az a vízió töltötte ki, hogy a hétköznapi emberek – miután közvetlen felkeléssel ledobták rabszolgaságuk bilincseit – a küzdelem és az önszerveződés folyamatán keresztül tárgyalják meg a fogalmi jelentéseket. Kropotkin és Gustav Landauer a szocialista történelemelmélet kritikáján keresztül dolgozták ki utópikus alternatíváikat, amelyeket elvontnak tartottak.[36] Különös törekvésük az volt, hogy rávilágítsanak Marx és Engels tudományos szocializmusának szerkezetére, és megmutassák, hogy az anarchista utópizmus bizonyos távolságot tart tőle. Marx – érveltek – tagadta, hogy utópista lenne, mégis a jövőről alkotott víziót varázsolt elő azzal, hogy a szocializmust egy olyan változáselméletbe ágyazta, amely beépítette az uralkodó normákat, gyakorlatokat és intézményi formákat, miközben más, fantáziadús víziókat gyakorlatiatlan vagy szeszélyes álmokként többször is gúnyolt. Utópizmusuk jellemzői voltak egyrészt, hogy gyakorlatilag is lehetett dolgozni egy másfajta politika megvalósításán, másrészt pedig az, hogy teret hagytak a kreatív gondolkodásnak és az erkölcsi ítélőképességnek e politika alakításában. Ebben Kropotkin a 19-ik század eleji utópista szocialisták – különösen Charles Fourier – mellé állt, egyrészt azért, hogy bemutassa az anarchizmus és ezen szocialista hagyományok közötti folytonosságot, másrészt azért, hogy feltárja egy jobb (szebb, érzelmileg gazdagabb, emberségesebb, barátságosabb) jövő megvalósításának lehetőségeit, mint azét amilyet a történelem – [forradalmi]beavatkozás nélkül – valószínűleg el fog hozni. [37] Ugyanakkor, miközben a vágy fogalmára hivatkozott, kifejezetten elutasította a falansztert [tervrajz utópia] és a személyiségtípusok osztályozását, amelyet Fourier tudománya meghatározott.[38]
Ahogyan Franks is utal rá, a mai anarchisták rokonságot éreznek azokkal az utópista irányzatokkal, amelyek elutasítják a tudományimádatot – a történelmi szocializmus uralkodó formáinak jellemző vonását. Az utópizmusról szóló anarchista gondolkodás következetes jellemzője azonban a társadalmi átalakulás előrevetítő megközelítése – egy olyan megközelítés, amelyet különböző módokon úgy alakítottak ki, hogy megkérdőjelezze a bizonyosság és a elkerülhetetlenség elveit. Az utópiát nem „A célként” tartották szem előtt az eszköz–cél viszonyban, hanem azért hivatkoztak rá, hogy megerősítsék a különböző alternatívák lehetőségét, amelyek mindegyike a közvetlen cselekvésen és a vágy elvén alapult. Utópistaként az anarchisták pontosan azért dolgoztak ki az antiautoritárius elveikkel összhangban álló változási stratégiákat, hogy ellenálljanak a meghatározatlan, elvont utópiáknak és tervrajzoknak.
A történelmi anarchista utópizmus nyitott jellegének és a kortárs prefiguratív politikával való összhangjának elismerése Franks prefiguráció-koncepciójának lehetséges átalakítását sugallja. Franks a prefigurációt kettős értelemben határozza meg, és azzal érvel, hogy az anarchizmus feloldja az eszközök és a célok közötti különbséget. Az, hogy elismeri a prefiguratív politika utópikus elemét, arra utal, hogy a prefiguráció háromelemű kapcsolatot ír le, és hogy az anarchista utópizmus közvetít az anarchista cselekvés eszközei és céljai között, olyan lehetőségek sorával gazdagítva azt, amelyek értelmet adnak azok etikai összefüggéseinek. A 100-as Bizottságról szóló vitában Nicholas Walter így fogalmazott: „az egyoldalú nukleáris leszerelés mint cél, és a tömeges erőszakmentes cselekvés mint eszköz”. Azok az utópikus elképzelések, amelyek a célt és az eszközt prefiguratív kapcsolatba hozták, egy olyan Nagy-Britanniáról szóló vízió voltak, amely forradalmi megoldásokat fogadott el a meglévő társadalmi problémákra, betiltotta az atombombát, kilépett a NATO-ból, kivonult a hidegháborúból, és elfogadta a „pozitív semlegességet”, elutasítva a „külföldi gyarmatosítást és a belföldi rasszizmust”. [39] Az utópizmusnak különböző ízvilágai lehetnek, de ahhoz, hogy előrevetítő jellegű legyen, a jövő szakácskönyveibe szánt anarchista recepteknek tartalmazniuk kell ezt az összetevőt.
A történelmi anarchizmus és a merev utópizmus összekapcsolásának megkérdőjelezése egyúttal azt az állítást is megkérdőjelezi, miszerint a Franks által az utópia-kutatáson belül megfigyelt változások pontosan leképezik az anarchizmuson belüli fejlődést az absztrakt vagy tervrajzi utópizmustól a „itt és most” utópizmus felé. Az anarchizmus és az utópia-kutatás közötti kapcsolat újragondolásával lehetséges az utópia anarchista politikájában bekövetkezett jelentős változásokat máshol azonosítani. Bár a prefiguratív politika történelmi és kortárs formái között jelentős átfedések vannak, a kimutatható változás abban a cselekvési pszichológiában rejlik, amelyre Franks Sorelről szóló értekezésében utal. Más szavakkal: a kortárs anarchizmus eltávolodása a történelmi anarchizmustól ösztönözte a pozitív utópikus törekvésektől való eltávolodást, és az utópikus vágy disztópikus keretezése felé való elmozdulást.
Az anarchizmus és az utópia politikai felhasználásai
Ha az anarchista utópizmust kivesszük abból a kétszemponttú osztályozásból, amely a történelmi, munkásmozgalmi, ideológiai anarchizmust a kortárs antiideológiai horizontális gondolkodástól különbözteti meg, akkor kiderül, hogy létezik egy spektrum – egy tágabb szempontrendszer- az utópikus, prefiguratív gyakorlatokból, és ez számos különböző politikai felhasználási lehetőséget sugall az utópia- az utópizmus- számára a kortárs aktivizmusban. Az utópiák e spektrum egyik végén szociológiailag kidolgozott formában jelenhetnek meg, a másik végén pedig homályos lehetőségekként, a vágy elvének hordozóiként. Az anarchista utópizmusnak a prefiguráció fogalmában kristályosodó, keményebb, historizált átalakulására való hivatkozás veszélye abban rejlik, hogy a társadalmi változáshoz vezető megközelítések egy bizonyos csoportját mások rovására értékelik. Az anarchista utópizmus alapját képező spektrum elismerése lehetővé teszi a prefiguratív gyakorlatok sokféleségét.
A kortárs irodalom azt mutatja, hogy az utópizmus támogatja az aktivizmus sokszínűségét. Azok között a prefiguratív gyakorlatok között, amelyek erőteljes szociológiai áramlatokat hordoznak, számos helyi közösségi projekt található. Shaun Chamberlain például egy közösségépítő projektben írja le a „jobb jövőért cselekvő erőt”, amely a reményteljesség kollektív pszichológiáját ápolja. A Transition mozgalomról szóló értekezésében így érvel: „ha a kétségbeesés azt jelenti, hogy egy nemkívánatos jövőt elkerülhetetlennek tekintünk, akkor egy pillantás egy reális, üdvözlendő alternatívára átalakíthatja csüggedtségünket azzá a hatalmas hajtóerővé, amely arra ösztönöz, hogy ezen alternatíva megvalósítása érdekében dolgozzunk.”[40] Hasonló szellemben Mark Smith egy olyan gyakorlati utópizmus mellett érvel, amely a globális kockázatok felmérése révén ökológiai életmódokat modellez. [41] Ezekben a megközelítésekben legalábbis felsejlik Proudhon és Kropotkin hatása, és hangos visszhangot találnak Franco „Bifo” Berardi utópikus lehetőségről alkotott koncepciójában:
Mivel az Erő és az Ész kudarcot vallottak a társadalmi változás és a politikai kormányzás elveiként, úgy gondolom, hogy a tendencia [a folyamatok egy irányba mutatása] nézőpontját kellene átvennünk, nem pedig az akaratét. A tendencia nem ideál, nem utópia, nem egy racionális rend kivetítése, amelyet az erő végül megvalósítana. A tendencia a dolgok jelenlegi állapotában rejlő lehetőség, olyan lehetőség, amelyet jelenleg nem lehet érvényesíteni, mert a társadalmi viszonyok jelenlegi paradigmája [általánosan elfogadott mintája] … ezt lehetetlenné teszi. [42]
Azok az utópiák, amelyek az akciópszichológiát helyezik előtérbe, gyakran az autonóm tér megteremtése és a mindennapi társadalmi kapcsolatok átalakítása köré szerveződnek. Az álmoknak és a vízióknak még mindig van helyük a prefiguratív gyakorlat ezen ágaiban. Ben Lear és Ralph Schlembach legutóbbi, a reményről és a kétségbeesésről szóló vitájukban szerepel egy központi követelés: „luxus mindenkinek”, amely William Morris gazdagságra való felhívására és a gazdagságtól való elfordulásra emlékeztet. Az utópia lehetőséget nyújt a kapitalizmus által kiváltott kétségbeesésen való túllépésére azáltal, hogy „reményünk alapját nem a kapitalista fejlődésben, hanem az azzal való szembeszállásában és annak végső felszámolásában” látja. Az ő antiutópikus utópizmusuk hordozza a kapitalista utópia néhány jellegzetes vonását is.
Reményünk … abban az értelemben nem utópikus, hogy nem az a feladatunk, hogy részletes képet festessünk arról, hogyan fog kinézni egy posztkapitalista társadalom. Ez nem jelenti azt, hogy ne tudnánk elképzelni vagy kipróbálni olyan társadalmi kapcsolatokat, amelyeket nem a felhalmozás és az értékteremtés logikája ural… Amikor alternatíváról beszélünk, azt mondjuk, hogy elutasítjuk a tőke logikáját. A posztkapitalista világ víziója nem a paradicsomé; …elképzelhetünk és el is kell képzelnünk egy olyan jövőt, ahol az ertéktermelés már nem kötődik az osztálykülönbségekhez és a munkaviszonyhoz. [43]
Mindazonáltal a prefiguratív politika egyik feltűnő tendenciája inkább a disztópikus menekülés felé irányul, mint az utópikus megvalósítás felé. Lear és Schlembach arra a következtetésre jutnak, hogy a felháborodás hatékonyan bevethető a változás előmozdítására, és hogy a „nagyobb politikai alternatívák elképzelésével szembeni vonakodás” hozzájárul az aktivisták által érzett „kétségbeesés és düh érzéséhez”. Más aktivista írásokban ezt az elképzelést még egy lépéssel tovább viszik. Az utópia egy határtalan politikát jelöl, amelyet azonban negatívan, az ellenállás, az elutasítás vagy a megsemmisítés vágyaként írnak le. Mark Fisher a halál elleni pszichológiai ösztönben gyökerező örökmozgás gondolatát idézi fel: a sztázist. „Vágyakozó lényekként” – jegyzi meg Fisher – „mi magunk vagyunk azok, akik megzavarjukaz organikus egyensúlyt”, vagyis a szabályozás, az irányítás és az ellenőrzés felé mutató tendenciát.[44]
Paul Goodman utópizmusról szóló értekezése hasznos gondolkodási keretet nyújt a prefiguratív politika újragondolásához. A gyászról és a haragról szóló értekezésében Goodman az utópizmust a türelemhez kötötte. A türelem – érvelte – nem a nyugalmat jelentette. Éppen ellenkezőleg, az utópizmus az erőszakos szenvedélyek kiváltója is volt: a haragnak, melyet az utópikus vágy megvalósításának akadályai keltenek, és a gyásznak, azon dolgok miatt, amelyekről a vágy beazonosítása révén kiderült, hogy hiányoznak. Az utópisták abban az értelemben voltak türelmesek, hogy hajlandók voltak várni az érzékelt vágy megjelenésére, haragjukon és gyászukon keresztül. Ez azt jelentette, hogy az utópikus vágy mindig rendelkezett a tárgyával, és a [jövőbeli] megvalósításának biztosítása érdekében a jelenben is erőfeszítést igényelt – ez volt Goodman előrevetítése a prefigurációra. A kortárs aktivizmusban a negatív érzelmek – a kétségbeesés, a felháborodás, a gyűlölet és különösen a düh – kiaknázásának képességéhez társított pozitív érték nem jelenti azt, hogy az utópista türelem háttérbe szorult volna. De ezeknek a megidézése a kortárs anarchista utópizmus, valamint az aktivisták számára nyitott prefiguratív gyakorlatok fogalmának szűkülésére utal. John Holloway antikapitalista dühvel kapcsolatos érvelése jól megragadja a hangulatot. Ő inkább a pusztító erők csatornázására törekszik, mintsem azok negatív jellegével való szembeszállásra:
Törjétek be a bankok ablakait, lőjétek le a politikusokat, öljétek meg a gazdagokat, akasszátok fel a bankárokat a lámpaoszlopokra. Természetesen mindez [a harag és düh] nagyon is érthető, de nem segít sokat. A pénzt kell megölnünk, nem a szolgáit. És a pénz megölésének egyetlen módja az, ha másfajta társadalmi összetartást, másfajta összejöveteli formákat, másfajta cselekvési módokat teremtünk. Öljétek meg a pénzt, öljétek meg a [bér]rmunkát. Itt és most.[45]
Ez a cél-eszköz viszony legnegatívabb megfogalmazása továbbra is előrevetítő jellegű, és talán Bakunyin híres kijelentésére emlékeztet, miszerint a pusztítás iránti szenvedély egyben teremtő szenvedély is. A különbség az, hogy a düh, a felháborodás vagy a kétségbeesés igazságos kifejezése a kortárs irodalomban gyakran inkább a létezés, mint a cselekvés állapotaként jelenik meg. Ráadásul ez a meglévő társadalomról alkotott, erőteljesen disztópikus képek megidézésén múlik, amely társadalom különböző módon csapdába ejti, fogságba ejti és rabszolgává teszi az egyéneket. Ennek a disztópikus világnak a fényében azok az általános érzelmek, amelyeket a radikálisok felszabadítani igyekeznek, egyre inkább hasonlítanak azokhoz, amelyek ellen Paul Goodman figyelmeztetett, amikor szembeállította a „cél nélküli” vágyat és a „dühös szerep” felvételét azzal a vággyal, amely valami más felé irányul, valamint azzal a képességgel, hogy harcoljunk a megvalósítását gátló akadályok ellen. A változás céljait nem csupán szándékosan homályosan írják le – még akkor is, ha azok gyakorlati tevékenységekhez kapcsolódnak –, hanem az eszközök elemzését is inkább elhúzódásként, mintsem előrelépésként dolgozzák ki. Goodman a vágyakozás iránti dühítő vágyat az elveszett paradicsom érzéseként vagy a „még nem létező paradicsom” elképzeléseként magyarázta, de ahelyett, hogy ezt az elképzelést – Abensour javaslatával ellentétben – az örök küzdelem ösztönzőjeként támogatta volna, elutasította azt, mint a folyamatos frusztráció okát. [46]
A kortárs prefiguráció negatív és disztópikus jellege áthelyezi a cselekvés fókuszát, ellentétben áll a remények és vágyak konkrét megfogalmazásával, és aláássa azt a pozitív töltést, amelyet Bakunyin romboló szemléletében kizár. E képvilág ereje jól jöhet a közös cselekvések, tömegmozgalmak, elfoglalások és tüntetések, valamint az új típusú társadalmi kohézió elősegítésében, amelyeket Holloway támogat, még akkor is, ha a tiltakozás céljait és eszközeit sokféleképpen határozzák meg. Ugyanakkor nehéz ezekbe a disztópikus keretekbe beilleszteni azokat a horizontális gyakorlatokat és viselkedésmódokat, amelyek a tiltakozó szervezetekben és a közösségi kampányokban a kölcsönös segítségnyújtáson keresztül nyilvánulnak meg, hiszen úgy tűnik, hogy a valós világon „kívül” léteznek, oly módon, hogy működésük részlegesnek, kompromisszumosnak vagy lehetetlennek tűnik. Egy pozitívabb, utópikusabb politikához kapcsolódva ez a fajta tevékenység támogathatna különféle célokat és eszközöket, sőt akár meghatározhatatlan is maradhatna, de bármely formájában mindenki – résztvevő és megfigyelő, barát és ellenség egyaránt – értékelhetné azokat a komplex módszereket, amelyekkel a cselekvéseket úgy lehetne megtervezni, hogy azok előrevetítsék az utópikus célokat. Ha újra áttekintjük az anarchista történelmet, felfedezhetünk néhány olyan politikai felhasználási módját az utópiának, amelyek hozzájárulhatnak egy ilyen megközelítéshez.
[1] Uri Gordon, “Utopia in Contemporary Anarchism” in L. Davis and R. Kinna (eds), Anarchism and Utopianism, (Manchester: Manchester University Press), 2009, p. 260.
[2] David Graeber, “Occupy Wall Street’s anarchist roots”, Aljazeera Opinion 30 November 2011 http://www.aljazeera.com/indepth/opinion/2011/11/2011112872835904508.html. Last access 31 Januaruy 2014.
[3] Benjamin Franks, Rebel Alliances: The Means and Ends of Contemporary British Anarchisms, (Edinburgh & Oakland: AK Press and Dark Star, 2006), p. 13.
[4] Franks, pp. 17-18.
[5] Franks, p. 101.
[6] Franks, p. 114.
[7] Cindy Milstein, Anarchism and Its Aspirations, (Edinburgh & Oakland/Washington: AK Press/IAS, 2010), p. 68.
[8] Peter Kropotkin, “Anarchist Morality”, in Roger Baldwin (ed), Kropotkin’s Revolutionary Pamphlets (New York: Dover Books, 1970), p. 100.
[9] On Tolstoy and Weber see Sam Whimster (ed.) Max Weber and the Culture of Anarchy (Basingstoke: Palgrave Macmillan, 1999).
[10] Prefiguration is a familiar term in English-language anarchism but it does not feature in Daniel Colson’s Petit Lexique philosophique de l’anarchisme de Proudhon à Deleuze, (Paris: Librairie Générale Française, 2001).
[11] Murray Bookchin, Social Anarchism of Lifestyle Anarchism: An Unbridgeable Chasm, (Oakland, CA and Edinburgh: AK Press, 1995).
[12] Philip Cartelli, “Trying to Occupy Harvard”, in the series Occupy, Anthropology, and the 2011 Global Uprisings, Jeffrey Juris and Maple Razsa (eds.), Cultural Anthropology, 2012 http://culanth.org/fieldsights/63-occupy-anthropology-and-the-2011-global-uprisings. Last access 31 January 2014.
[13] Marianne Maeckelbergh “Horizontal Decision-Making across Time and Place”, Jeffrey Juris and Maple Razsa (eds.), Cultural Anthropology, 2012 http://culanth.org/fieldsights/63-occupy-anthropology-and-the-2011-global-uprisings. Last access 31 January 2014.
[14] Maeckelbergh “Horizontal Decision-Making across Time and Place”
[15] Franks, p. 114.
[16] Christian Marazzi, “Exodus Without Promised Land”, Preface Frederico Campagna and Emanuele Campiglio (eds) to What We Are Fighting For A Radical Collective Manifesto, (London: Pluto Press, 2012), p. viii-ix.
[17] The Anarchist FAQ talks about “the future in the present”, see the discussion of blueprints at: http://anarchism.pageabode.com/afaq/secI2.html. Last access 31 January 2014.
[18] Uri Gordon defines prefigurative politics as a practice: the “actual implementation and display of anarchist social relations”, Anarchism and Political Theory: Contemporary Problems, PhD thesis, University of Oxford, 2007, ch. 3, accessible at http://theanarchistlibrary.org/library/Uri_Gordon__Anarchism_and_Political_Theory__Contemporary_Problems.html Last access 31 Juanuary 2014.
[19] David Graeber, “The New Anarchists”, New Left Review, n° 13, Jan-Feb 2002, 62; Campagna and Campiglio, “Introduction: What Are We Struggling For?” in What We Are Fighting For, p. 5.
[20] Campagna and Campiglio, “Introduction: What Are We Struggling For?” p. 5.
[21] See for example Carl Boggs, “Marxism, prefigurative communism, and the problem of workers’ control”, at: http://libcom.org/library/marxism-prefigurative-communism-problem-workers-control-carl-boggs.
[22] Milstein, Anarchism and Its Aspirations, p. 66.
[23] For a recent discussion of liberal anti-utopianism see Lucy Sargisson, Fool’s Gold: Utopianism in the Twenty-first Century (Basingstoke: Palgrave/Macmillan, 2012, pp. 22-31.
[24] Milstein, Anarchism and Its Aspirations, p. 67.
[25] For a recent, pithy description of Parecon see Michael Albert “Participatory Economics From Capitalism”, in Campagne and Campiglio (eds) What We Are Fighting For, pp. 11-17.
[26] Franks, Rebel Alliances, p. 105.
[27] Milstein, Anarchism and Its Aspirations, p. 65.
[28] Mark Antliff, “Bad Anarchism: Aestheticized Mythmaking and the Legacy of Georges Sorel”, Anarchist Developments in Cultural Studies, Art and Anarchy, 2011, pp. 162-3.
[29] Rocker argued: “Anarchism is no patent solution for all human problems, no Utopia of a perfect social order (as it has so often been called), since, on principle, it rejects all absolute schemes and concepts. It does not believe in any absolute truth, or in any definite final goals for human development, but in an unlimited perfectibility of social patterns and human living conditions which are always straining after higher forms of expression, and to which, for this reason, one cannot assign any definite terminus nor set any fixed goal.” Rudolf Rocker, Anarchism and Anarcho-Syndicalism, online at https://libcom.org/library/anarcho-syndicalism-rudolf-rocker-chapter-1. Last access 31 January 2014.
[30] Gordon, “Rethinking Revolutionary Practice”, p. 166; Simon Tormey, “From Utopian Worlds to Utopian Spaces” Ephemera, 5 (2005), pp. 394-408. http://www.ephemerajournal.org/issue/organisation-and-politics-social-forums. Last access 31 January 2014.
[31] Saul Newman, The Politics of Postanarchism, (Edinburgh: Edinburgh University Press), 2011, p. 162.
[32] Miguel Abensour, “Persistent Utopia”. Constellations, 15 (2008), pp. 406–421.
[33] David Leopold, “The Structure of Marx and Engels’ Considered Account of Utopian Socialism”, History of Political Thought, 26 (3), (2005), pp. 443-466.
[34] Peter Kropotkin, “Anarchism: Its Philosophy and Ideal” in Baldwin (ed.) Kropotkin’s Revolutionary Pamphlets, p.140.
[35] Michael Bakunin, “Stateless Socialism: Anarchism”, from G.P. Maximoff (ed) The Political Philosophy of Bakunin, online at http://dwardmac.pitzer.edu/Anarchist_Archives/bakunin/stateless.html
[36] Ruth Kinna, “Anarchism and the Politics of Utopia” in Davis and Kinna (eds) Anarchism and Utopianism, (Manchester: Manchester University Press, 2009), pp. 221-240.
[37] For a discussion of Marx’s utopianism see Leopold “The structure of Marx and Engels’ considered account of utopian socialism”, and David Leopold, “Socialism and (the rejection of) Utopia”, Journal of Political Ideologies, 12 (3), pp. 219-237.
[38] For a discussion of Kropotkin and Fourier see Matthew Adams, “Rejecting the American Model: Peter Kropotkin’s Radical Communalism”, History of Political Thought, 35 (2014), pp. 147-173.
[39] Nicholas Walter, “The Committee of 100: Ends and Means” in David Goodway (ed) Damned Fools in Utopia And Other Writings on Anarchism and War Resistance, Oakland, CA: PM Press, p. 79.
[40] Shaun Chamberlain “The Struggle for Meaning” in Campagna and Campiglio (eds.) What We Are Fighting For, p. 45.
[41] Mark J. Smith “Practical Utopianism and Ecological Citizenship”, in Campagna and Campiglio (eds) What We Are Fighting For, p. 82.
[42] Franco “Bifo” Berardi “The Transversal Function of Disentanglement” in Campagne and Campiglio, What We Are Fighting For, p. 144. Kropotkin argued in very similar terms. In “Anarchist Communism” he wrote: “As to the method followed by the anarchist thinker, it entirely differs from that followed by the utopists. The anarchist thinker does not resort to metaphysical conceptions … to establish what are, in his opinion, the best conditions for realizing the greatest happiness of humanity … He studies society and tries to discover its tendencies … He distinguishes between the real wants and tendencies of human aggregations and the accidents (want of knowledge, migrations, ward, conquests) which have prevented these tendencies from being satisfied”. In Baldwin (ed.) Kropotkin’s Revolutionary Pamphlets, p. 47.
[43] Ben Lear and Ralph Schlembach, “If You Don’t Let Us Dream, We Won’t Let You Sleep?” in Alessio Lunghi and Seth Wheeler (eds.), Occupy Everything: Reflections on why it’s kicking off everywhere, (Brooklyn: Minor Compositions, n.d.), 43-44.
[44] Mark Fisher “Post-capitalist Desire” in Campagne and Campiglio What We Are Fighting For, p. 135.
[45] John Holloway, Afterword, in Campagne and Campiglio What We Are Fighting For, p. 204.
[46] Paul Goodman, “On the Intellectual Inhibition of Grief and Anger”, Utopian Essays and Practical Proposals, (New York: Vintage Books, 1962), p. 93-109.
