Hogyan zajlott le Nikosz 2014. július 16-i letartóztatása? Milyen hatással volt ez a szervezet működésére?
Maziotisz elvtárs letartóztatására véletlenül került sor, miután az „antiterrorista” szolgálat egyik rendőrtisztje felismerte őt Athén belvárosában, és értesítette a motoros rendőröket, hogy ellenőrizzék le, anélkül, hogy közölte volna velük, hogy ki az, akit ellenőrizni fognak. Amikor a rendőrök személyazonosságát kérték, az elvtárs elővette a fegyverét, rálőtt rájuk, és megpróbált elmenekülni.
Végül, miután több rendőr üldözte, és egyiküket megsebesítette, letartóztatták.
Az elvtárs letartóztatása súlyos csapást jelentett a szervezet számára, és másodszor is megszakította a válságra és annak kezelésére irányuló politikát támadó kampányunkat. Valójában a körülmények, amelyek között ez történt, éppen az a/a politikai tér politikai veresége miatt voltak még nehezebbek, miután a 2010–2012-es tömeges mobilizációk patthelyzetbe kerültek és kudarcot vallottak.
Ebben a vereségtől és lemondástól sújtott bonyolult helyzetben hatalmas nehézségekkel szembesültünk a Forradalmi Küzdelem által a kijelölt irányba történő fegyveres harc újraindításában. Az a/a politikai tér egyes részeiből teljes szolidaritáshiányt tapasztaltunk, sokan nem akartak kapcsolatot tartani velünk, és egyszer csak sajátos elszigeteltségben találtuk magunkat. Pontosan emiatt a helyzet miatt Roupa elvtárs hatalmas nehézségekkel szembesült Maziotisz letartóztatása után.
A nehézségek azonban soha nem győztek le minket, mert arra törekszünk, hogy mi győzzük le őket. Így a viszontagságok ellenére Roupa elvtárs 2,5 évig tudott illegális életet élni bankrablásokból, majd 2016 februárjában megszervezte és végrehajtotta a helikopteres szökési kísérletet Maziotisz és más politikai foglyok kiszabadítása érdekében.
Ez a kísérlet volt a válasz az állam elnyomó műveleteinek sikereire – nemcsak a Forradalmi Küzdelem ellen 2014-ben Nikosz Maziotisz elvtárs letartóztatásával végrehajtottakra –, hanem a Forradalmi Küzdelem támadási kampányának folytatására is, amely 2009-ben kezdődött, és 2014-ben a Görög Nemzeti Bank és az IMF irodája elleni támadással folytatódott.
Közvetlenül Nikosz letartóztatása után a Sziriza hatalomra kerülésének kilátása vitákat váltott ki a forradalmi körökben, különösen a választási bojkott kérdésével kapcsolatban. Mit tudsz erről mondani? Mi volt az álláspontod?
Következetesen ragaszkodunk az anarchizmus hagyományos elvéhez, miszerint tartózkodunk a választásokon az úgynevezett burzsoá „demokrácia” reprezentatív parlamentarizmusától. Az anarchisták számára a burzsoá „demokrácia” nem olyan rendszer, ahol a nép uralma létezik, hanem olyan rendszer, ahol az emberek, a nép, a dolgozó emberek átruházzák vagy rábízzák a társadalmi ügyek irányításának jogát olyan hivatásos politikusokra, akik a tőke hatalmának szószólói. Az anarchisták a közvetlen demokráciában hisznek, egy decentralizált, konföderatív szervezeti modellben, ahol a termelők, a munkások és az emberek közösségei vagy kollektívái bármely szinten összefognak, és ahol a döntéshozatal modelljei olyan közgyűlések, amelyeken mindenki részt vesz és a saját életéről dönt. Mindenki lehet tisztségviselő és bárki megválasztható ugyanakkor visszahívható is. Az anarchisták részvétele a burzsoá parlament képviselőinek megválasztására irányuló választásokon az [anarchista alap]elvek súlyos megsértését jelenti.
Ismert, hogy a görög anarchista-anarchokrata politikai térben sokan vettek részt a 2012-es és 2015-ös választásokon, ahol a SYRIZA-ra szavaztak, és részt vettek a kormány által 2015 nyarán szervezett népszavazáson, sőt nyilvánosan is kiálltak a népszavazás mellett, amelynek eredményét a SYRIZA-kormány később megsértette, és a többség akaratával ellentétben 2015 augusztusában megszavazta a 3. memorandumot.
Az a/a politikai tér ezen részeinek hozzáállása egyrészt a 2010–2012-es mobilizáció vereségének, másrészt az a/a politikai tér politikai vereségének eredménye volt, amely nem vállalta azt a szerepet, amelyet ebben a helyzetben kellett volna. A 2010–2012-es mobilizációk vereségét a SYRIZA használta ki, amely 2012-ben kihívó ellenzékké vált, majd 2015-ben hatalomra is került. És bár a memorandumok eltörlésének ígéretével választották meg, ugyanazt a politikát folytatta, mint az előző kormányok, sőt további két memorandumot is megszavazott, miután megsértette az általa rendezett népszavazás eredményét.
A SYRIZA nyílt hazugságain kívül – amely a választások során azt állította, hogy “széttépi” a memorandumokat – kormányzásának első hónapjaiban alkalmazott stratégiája azon a teljesen alaptalan feltevésen alapult, hogy nyomást tudnak gyakorolni az intézményekre (IMF, EKB, EU, ESM) a memorandumok szigorú intézkedéseinek enyhítése érdekében azáltal, hogy nem fogadja el azok feltételeit, mert az európaiak „úgy sem fogják hagyni, hogy Görögország csődöt jelentsen”, ami Európában összeomlásszerű dominóhatását váltana ki, és az Unió felbomlásával fenyegetne.
Soha nem gondolták volna, hogy az európai államok valaha is komolyan vennék a Grexit-fenyegetéseket. A SYRIZA ezzel a „stratégiával” „ellenállást” tanúsított az intézményekkel folytatott tárgyalások során mandátumának első hónapjaiban. Miközben egyes hitelek lejárati ideje közeledett, az államkincstár pedig üres volt – mivel ezek a hitelek a második pénzügyi támogatási csomagból származó készpénzt igényeltek, ami viszont megkövetelte a görög kormánytól a program követelményeinek teljesítését –, a csőd kikiáltásának kockázata egyre valóságosabbá vált. A kérdés az volt: „Visszavonulnak-e a hitelezők, mert nem kockáztatják, hogy Görögország rendezetlen csődöt jelentsen be, és így kilépjen az EMU-ból ( Európai Gazdasági és Monetáris Unió), vagy nem vonulnak vissza, és Görögország kiesik az euróövezetből?”
Egy ésszerű ember az utóbbira válaszolna. A SYRIZA az előbbiben hitt.
A Forradalmi Küzdelem már 2009 óta hangoztatta, hogy az ország számára lehetetlen megtagadni adósságának akár csak egy részének visszafizetését anélkül, hogy ezt „hadüzenetnek” tekintenék a tőkepiacokkal és a transznacionális gazdasági elittel szemben. A jelenlegi hatalmi viszonyok mellett lehetetlen, hogy az adós felfüggessze a fizetést, és hogy az ország a meglévő gazdasági és politikai rendszer keretein belül maradva képes legyen megbirkózni a nemzetközi pénzügyi rendszer gazdasági és intézményi támadásaival, és azokat túlélni. Az adós részéről történő fizetésképtelenség bejelntése azt feltételezi, hogy az ország teljesen szakít addigi politikájával és a piacgazdasági rendszertől és a tőke hatalmától elszakadva forradalmi formákra tér át a gazdasági és társadalmi újjáépítés terén. Ez azt jelenti, hogy az ország a forradalmi alkotmányozás útjára lép.
Később, a memorandumok bevezetésekor a Forradalmi Küzdelem kijelentette, hogy az hitelező intézmények által az országra kényszerített intézkedések közül egyet sem vonnának vissza egy kormány „ellenállása” miatt, és hogy a hitelezők által előírt intézkedéseknek – akár részleges – megtagadása az EU-val, a tőkepiacokkal és a rendszer egészével való szakítást is jelentené.
Mivel egy ilyen szakítás forradalmi folyamatok elindulását jelentené az országban, és mivel egyetlen baloldali párt sem akarna szakítani a rendszerrel – és így a forradalmat támogatni–, előbb-utóbb kénytelen lesz elfogadni a hitelezők által előírt minden egyes intézkedést, bármilyen brutális is legyen az.
A Forradalmi Küzdelem ezen álláspontja egy, a Görögországra vonatkozó első memorandumot megelőző elemzésen alapult, amely szerint a kapitalizmus jelenlegi történelmi formájában a rendszer alternatív útjai már rég csődbe mentek. Ebben jelentős szerepet játszanak a tőkepiacok, az általuk az egész bolygóra rákényszerített sajátos gazdasági diktatúrájukkal.
Az a/a politikai térben voltak olyanok akik közül – nem véletlenül-, néhányan támogatták a bűnbánókat a Forradalmi Küzdelem első fokon lezajlott tárgyalásának fellebbviteli eljárásában –, akik azt hitték, hogy a SYRIZA végig fog menni az úton.
Ez naiv, de egyben mélyen opportunista hozzáállás volt. Néhányan abban reménykedtek, hogy a SYRIZA „ellenállása” az ország kilépését eredményezi az EMU-ból, ami „lehetőségeket nyitna meg a harcra az országban”. Éppen ezért sokan támogatták a 2015 nyári népszavazást.
Mivel a SYRIZA politikai támogatására vonatkozó döntés azon a feltevésen alapult, hogy Görögországban egy hatalmon lévő baloldali párt kialakíthat egy alternatív, a Gazdasági és Monetáris Unióval nem összeegyeztethető kormányzási modellt, ez a döntés lényegében azt a mély opportunizmust tükrözi, amely manapság áthatja az a/a politikai tér egyes részeit.
Végül a SYRIZA-val kapcsolatos illúziók, de a pártot támogató „mozgalom” egyes részeinek illúziói is összeomlottak, amikor az Európai Bizottság 2015 nyarán összeállította a Görögország euróövezetből való kilépésének „ütemtervét”. Bár ez soha nem valósult meg, de a „modell” egyfajta koncentrációs táborban élő országot eredményezett, egyfajta karanténban lévő és (gazdasági) háborús körülmények között élő országot.
Ezért a Forradalmi Küzdelem számára a választásoktól való tartózkodás nem csupán politikai elvek kérdése volt. A forradalmárok számára ez politikai tartalom és politikai realizmus kérdése volt és marad.
A SYRIZA-kormány végleg pontot tett a reformizmusra, a kapitalizmus alternatív irányítására, a rendszer racionalizálására és javítására.
Elveszett az utolsó illúzió is, miszerint egy baloldali párt hatalmon maradhat anélkül, hogy közvetlenül neoliberálissá válna.
Még a leghiszékenyebbek is elvesztették minden hitüket a különféle opportunisták hatékonyságában, akikről ki is derült, hogy csupán politikai kalandorok.
De az a/a politikai térben egyesek továbbra is ragaszkodtak a SYRIZA támogatásához –igaz a korábbaninál burkoltabb módon – még a népszavazás csalása után is, amely a modern görög történelem második legnagyobb népárulásává tette azt a 2010-es hitelszerződések ráerőltetése és a kormány által aláírt, az eddigiek közül a legrosszabb harmadik memorandum után. A SYRIZA melletti döntés az elnyomással kapcsolatos kérdésekben tanúsított „taktikai” állásponton alapult. Ezek az emberek arra számítottak, hogy a SYRIZA az „mozgalom” feléjük enyhébb taktikát fog alkalmazni az elnyomás tekintetében, mint az Új Demokrácia (a jobboldal), amely a nyílt konfrontáció politikáját választja. A görög politikai foglyok többsége akkor is, és most is ugyanazt a várakozást táplálja a SYRIZA-kormány részéről az elnyomással kapcsolatos kérdésekben alkalmazott, valamivel enyhébb taktikát illetően.
Tény, hogy a SYRIZA a vereség és a politikai integráció enyhítése érdekében a megbékélést választja és törekszik rá. Ahol ez sikerül neki, ott álláspontja enyhébb. Ahol nem sikerül, ott a könyörtelenül elnyomó arcát mutatja. Ez a módszer még veszélyesebb a küzdelemre nézve. A „mozgalom” egy része – ahelyett, hogy a társadalmi és osztálykonfliktus élesítésének irányát választaná a jelenleg a görög társadalomban uralkodó vereség és beletörődés állapotának visszafordítása érdekében – az opportunizmust és olyan taktikai lépéseket választ, amelyek nemcsak az a/a politikai teret dezorientálják, hanem minden [maradék forradalmi] dinamikáját is megbénítják.
Paradox, hogy sok anarchista a SYRIZA-ra szavazott a 2012-es és 2015-ös választásokon, miközben a választói távolmaradás aránya Görögországban az elmúlt években az egekbe szökött: a 2012-es 35%-ról 2015-re 43%-ra emelkedett. Vagyis majdnem minden második választópolgár tartózkodik a szavazástól, mivel gyakorlatilag semmilyen változást nem vár a görög kormányoktól, és mivel mindegyikük – függetlenül attól, hogy melyik párt van hatalmon – a hitelezők bábjának bizonyult.
2015 márciusában/áprilisában a forradalmi foglyok egységes éhségsztrájkot folytattak a C-típusú börtönök elleni tiltakozásul. Segített-e ez a sztrájk közös nézőpontok kialakításában vagy inkább megmutatta az ellentmondásokat?
Nem alkalmazzuk a „forradalmi foglyok” kifejezést minden politikai fogolyra. Sajnos a kérdésed második része igaz.
A politikai foglyok éhségsztrájkja egy olyan időszakban kezdődött, amelyet a SYRIZA hatalomra kerülése, valamint az a/a politikai térben a C-típusú börtönökkel kapcsolatos széles körű aggodalom jellemezte továbbaá a politikai foglyok nagy száma – ezeket a börtönöket az Új Demokrácia (jobboldali) kormány szavazta meg és vezette be.
A közös kiindulópont a C-típusú börtönök eltörlése volt, amelyeket politikai bosszúállásra és likvidálásra használtak azok ellen, akik valamilyen formában részt vettek fegyveres akciókban. A politikai kontextus azonban nem volt egységes, és az éhségsztrájk lebonyolításának ütemében eltérések voltak a sztrájkolók között. Több követelés kontextusa eltérő volt, és sok résztvevőnek már a kezdetektől fogva lehetősége volt egy mérsékeltebb éhségsztrájk végrehajtására, amiről az állam tudott, a szolidaritást vállalók viszont nem.
A különböző politikai kontextusok, az eltérő időzítés és többek egyéni hozzáállása a sztrájkhoz – mivel a kulisszák mögött kommunikáció és összejátszás folyt a SYRIZA ügynökeivel – természetesen súrlódásokat okozott a sztrájkolók között. Ezek a különböző döntések és magatartások, valamint a felszínre került feszültségek hatással voltak a szolidaritási mozgalmakra. Végülis az éhségsztrájk – amely az első politikai reakció volt a SYRIZA–ANEL-kormánnyal szemben – bár elérte fő célját, nevezetesen azt, hogy a kormány eltörölje a C-típusú börtönöket (amit meg is tett) –, felszínre hozta a politikai foglyok közötti különbségeket, amelyeket abban az időben nagyrészt az elnyomásról és annak kezeléséről alkotott nézeteik határoztak meg. Másrészt az a/a politikai térben sokan nyíltan támogatták a SYRIZA-t mind hatalomra kerülése előtt, mind azután, lehetőséget látva különösen a politikai foglyok kevésbé szigorú kezelése és az enyhébb állami elnyomás tekintetében.
Számunkra a politikai foglyok és a szolidaritás kérdésében a fő probléma az egyéni gyakorlatok és lépések iránti erős hajlam volt, amelyek célja a fogva tartási körülmények javítása és az elnyomó próbálkozások elkerülése volt az állami szereplőkkel és a politikai vezetéssel való kommunikációs csatornák megnyitása révén, de probléma emellett azoknak az álláspontoknak a szélesebb körű elfogadása és terjesztése is, amelyek legitim taktikai lépésként támogatják a rezsim képviselőihez való közeledést és tárgyalást.
Hogyan értékelted az éhségsztrájkkal kapcsolatos szolidaritást?
A különböző követelésekből adódó kontextusbeli különbségek ellenére ennek a sztrájknak több támogatást kellett volna kapnia. A szolidaritás hiánya a sztrájk előrehaladtával nőtt, holott éppen fordítva kellett volna lennie. Ezt kölcsönösen erősítette a sztrájkolók individualizált szemléletmódja és hozzáállása a SYRIZA-hoz és magához a sztrájkhoz, amint azt fentebb említettem.
Mind a sztrájkolók mobilizáció alatti hozzáállását, mind a létrejött szolidaritási mozgalmakat azok a különböző nézőpontok és álláspontok jellemezték, amelyek a fegyveres akció választásával, az elnyomáshoz való viszonyulással, valamint a SYRIZA-val és annak szerepével kapcsolatban fennálltak. Végül ezeknek az eltérő álláspontoknak és hozzáállásoknak köszönhetően a politikai foglyok éhségsztrájkja – ahelyett, hogy egységet teremtett volna a küzdelemben és előmozdította volna azt – éppen az ellentmondásokat, az inkonzisztenciákat és azokat a problémás helyzetet emelte ki, amelyek megakadályozták a szolidaritás és a küzdelem egységének előmozdítását.
Ez logikus következmény volt, mivel a küzdelemben való egység közös célt és stratégiát feltételez, míg a szélesebb küzdelem egyik dimenziójaként a szolidaritás csak akkor mozdíthatja elő az egységet, ha létezik közös és egységes küzdelem. Az állami elnyomás nem teremti meg az ilyen egység kialakulásának feltételeit. Éppen ellenkezőleg, az elnyomás általában katalizátorként hat , hogy a szélesebb küzdelemben különböző, eltérő és gyakran egymással ütköző tendenciák jelenjenek meg.
Mit lehet mondani a helikopteres szökési kísérletről? Milyen perspektívákat nyithatott volna meg a szökés?
Pola Roupa helikopteres szökési kísérletének célja az volt, hogy gyakorlatilag megakadályozza a görögországi városi gerillák elleni elnyomó intézkedéseket, és rávilágítson az egység és a szolidaritás értékére a küzdelemben általában – egy olyan szolidaritásra, amelyet maga az elnyomás is meggyengített, és amely nagyrészt az individuális védekező lépésekre szűkült le, amelyekkel a foglyok egyénileg próbáltak meg kiszabadulni az elnyomás alól. A fegyveres akció választása azzal a veszéllyel járt, hogy – a politikai foglyok saját magatartása miatt – politikai mélység nélküli döntéssé válik (ami ma már szinte uralkodó tendencia). Ennek nagy politikai ára lehet a küzdelem szempontjából..
A Forradalmi Küzdelem tevékenysége egészében, és különösen a szökési kísérlet célja az volt, hogy megakadályozza a fenti helyzet kialakulását és azt, hogy a vereség és a fegyveres harc politikai értelmetlenségének érzése uralkodóvá váljon.
Ez a kísérlet akkor történt, amikor a memorandumok elleni társadalmi ellenállás már megszűnt, a defetizmus és a beletörődés aláásta mind a társadalmi tudatot, mind a harcban résztvevőkét, miközben az elnyomás súlyos csapásokat mért a görög városi gerillákra. Függetlenül attól, hogy mennyire értünk egyet vagy nem értünk egyet a fegyveres akciók egyes döntéseivel, az elnyomás politikai hatása súlyos volt, és különösen áthatotta az a/a politikai teret mind pszichológiai szempontból, mind a fegyveres harci formák sikeres fejlesztésének lehetőségébe vetett hit tekintetében.
Leginkább maga a forradalmi ügy forgott kockán, mivel – legalábbis ami a Forradalmi Küzdelemet illeti – ez az ügy kéz a kézben jár a fegyveres forradalmi cselekvéssel. Ezért ennek az akciónak a célja és politikai célkitűzése az volt, hogy csapást mérjen azokra az szereplőkre, akik elnyomással igyekeztek semmissé tenni a forradalmi kilátásokat. Ez az állam fegyveres forradalmi harc feletti mindenhatóságának gyakorlati semmissé tétele volt.
Roupa politikai és értékbeli okokból úgy döntött, hogy nem kizárólag Maziotisz szökése érdekében hajtja végre ezt a tervet. Mivel voltak más politikai foglyok is, akik szökni akartak, számára magától értetődő volt, hogy úgy alakítja a tervet, hogy azok, akik el akarnak menekülni a börtönből, megtehessék ezt. Politikai álláspontjain és forradalmi értékein túlmutatott volna, ha megtagadta volna a szabadulást bárkitől, aki azt akarta. Ez a döntés nem a szökés utáni közös cselekvési irányról szóló megállapodásról vagy egy politikai vagy operatív terv követéséről szólt. Ez a cselekvés önálló volt. Célként a szökéssel kezdődött és végződött. De perspektívában és politikailag a lendület, amelyet kiváltott volna, jelentős lett volna – amint azt fentebb említettük –, és egyértelműen súlyos csapást mért volna az elnyomó mechanizmusokra, a kormányra és az államra.
Hozzájárulása a küzdelemhez és a szolidaritáshoz szintén döntő jelentőségű lett volna, mivel potenciálisan megfordíthatta volna az erőviszonyokat abban a küzdelemben, amelyet ekkorra a defetizmus és a beletörődés jellemezett. Ez volt az a perspektíva, amely Pola előtt állt, mielőtt megkísérelte volna ezt az akciót, és ezekre a meggyőződésekre alapozva kísérelte meg a szökést.
Ez az akció – minden más, a politikai foglyokkal szolidaritást kifejező cselekvésnél is jelentősebb, és kimenetelétől függetlenül – lényegében a szolidaritáson alapuló egységet jelentette. Ezt az egységet Pola nagy kockázatot vállalva védte és mozdította elő, hiszen kezdettől fogva tudta, hogy ez az akció súlyos következményekkel járhat számára. Ez az akció kimenetelébből is nyilvánvalóvá vált, hiszen a repülés során a pilótával történt dulakodás a helikopter lezuhanásához vezetett, és végül csupán a véletlennek köszönhető, hogy túlélte. Ez volt az első alkalom, hogy politikai foglyok tömeges szöktetésére tett valaki kísérletet. Ennek a kísérleznek már az üzenete is fontos, függetlenül attól, hogy nem sikerült véghezvinni. De ezt az üzenetet nem sokan fogták fel, mint amennyiüknek kellett volna. Úgy véljük, hogy itt nem magáról a cselekményről van szó, hanem a lelkiismeret eróziójának mértékéről, a küzdelemben elszenvedett vereség mértékéről és a szolidaritás fogalmától való elidegenedésről. Valamint arról a tényről, hogy egyesek számára – beleértve azokat is, akik megszöktek volna – Pola politikai indítékai felfoghatatlanok, mivel szinte már elfogadottá vált, hogy a szolidaritás egyéni érdekek kérdése.
Mindezeken túl úgy véljük, hogy ennek a cselekménynek az üzenete és az általa hangsúlyozott értékek sértetlenek maradtak és hatással lesznek a küzdelemre. Ahhoz azonban, hogy ez megtörténjen, megfelelő védelemre van szükségük. Legalábbis ami minket illet, nem fogunk felhagyni az ilyen cselekedetek hangsúlyozását, amelyek a Forradalmi Küzdelem tevékenységének szerves részei. Ez létfontosságú része a szervezet politikai identitásának, céljainak és azoknak a forradalmi értékeknek, amelyeket mindig is képviselt.
Megjelentek más forradalmi erők is (elsősorban az SPF), hogyan értékeltétek ezt és terveiket?
Ha elolvassuk az általad említett csoportok állásfoglalásait, megérthetjük, hogy valójában nem forradalmi erők, hanem felkelési erők, amelyek tevékenységük középpontjába az egzisztencialista, individualista lázadást állítják. A forradalom vagy társadalmi jellegű, és egy másfajta társadalmi berendezkedésre irányul, vagy nem forradalom. De az ilyen csoportokból hiányzik minden társadalmi vagy osztálybeli hivatkozás, a társadalmi viszonyok elemzése, annak vizsgálata, hogy a domináns hatalmi rendszer hogyan épül fel és hogyan lehetne befolyásolni, valamint hiányzik belőlük minden javaslat egy másik társadalmi szervezetre vonatkozóan. Ez az anarchizmus felkelési irányzatának része, amely először az 1980-as években jelent meg Olaszországban, és nincs benne szó társadalmi forradalomról. Ennek következtében nincs tervük, és nem kínálnak perspektívát az állam és a tőke megdöntésére.
Számukra az egyéni lázadás, a cselekvés mint olyan élménye, valamint az illegális cselekvés mint „felszabadító élmény” a fontos. Politikai felkészültségük nagyon gyenge; még anarchistaként is tudatlanok és zavarosak az anarchisták alapelveinek ismeretében, valamint az anarchista mozgalom és általában a forradalmi mozgalom történetét illetően.
Amikor a fegyveres cselekvés melletti döntés kizárólag az egyén egzisztencialista lázadásának kritériumán alapul, amikor hiányzik a forradalmi tudatosság, és ez gyenge politikai felkészültséggel párosul, akkor ilyen esetekben sokkal könnyebben vezethet az állami elnyomás és a bebörtönzés próbája revizionista magatartáshoz, vagy akár az állammal való békekötéshez, azzal a céllal, hogy az egyén kiszabaduljon az elnyomó üldözés alól. Nem véletlen, hogy a legutóbbi, cáfolatlan jelentések szerint az általad említett csoport néhány bebörtönzött tagja – akik történetesen Pola 2016-os szökési kísérletével kapcsolatos perben a társvádlottaink is – titkos kapcsolatba lépett az ügyészekkel, és a börtönből való ideiglenes szabadulást cserébe a fegyveres harc befejezését ígérte. Ez egy egyértelmű összejátszás, amely számunkra inkább a fegyveres cselekvés mellett döntők politikai problémáinak és hiányosságainak eredménye, mintsem a fegyveres cselekvés választásának politikai hibája.
folytatjuk….
