A feketelobogo.org megjegyzése: A most közölt írást már publikáltuk eredeti angol nyelven, mivel ez elsősorban a külföldi aktivistáknak szól és nagyon fontos szövegnek tartjuk. Ennek a szövegnek megjelent kritikája magyarul- Kiegészítés a „Kritikai gondolatokhoz” címmel-, így, aki ezt olvasta és nem tud (jól) angolul, lényegében nem tudhatja, mire reagál a szerzője. Ez, a Kiegészítés a „Kritikai gondolatokra ” című írás olvasható itt.
KRITIKAI ÉSZREVÉTELEK A FREE MAJA KAMPÁNNYAL KAPCSOLATBAN, BUDAPESTRŐL
A Filterworld című könyvében Kyle Chayka az „algoritmikus homogenizáció” kifejezést használja annak leírására, hogy a különböző városokban, országokban és kontinenseken lévő enteriőrök hogyan kezdenek egyre inkább hasonlítani egymásra. Chayka rámutat, hogy napjainkban, ha megnézzük valakinek az otthonáról készült képeket és rövid videókat, nem tudhatjuk, hol található ez az otthon. Chayka szerint ez a belső terek globális homogenizációjának köszönhető. Alkotói mind ugyanazt a vizuális elismerést keresik a közösségi médiában; manapság ahhoz, hogy elismerjék és értékeljék az embert, az otthonának olyan elemekkel kell rendelkeznie, amelyeket azok is felismerhetnek, akik valószínűleg soha nem teszik be a lábukat abba a lakásba.
Globalizálódó világunkban számos jelenség esetében hasonló folyamatok játszódnak le, és a radikális baloldali szcéna sem kivétel ez alól. A fasizmus, a patriarchátus vagy a gazdasági kizsákmányolás „mértékének” értékelésére szolgáló mércéket és kategóriákat, valamint az ezek elleni küzdelmeket gyakran nem helyezik kontextusba. Gyakran erőltetnek vagy importálnak bizonyos politikai tevékenységeket anélkül, hogy alapos helyzetértékelés történt volna. Pedig egy ilyen munka, ha kialakít egy bizonyos „nyelvezetet” vagy felismerhető stílust, nagyobb eséllyel nyeri el a külföldi elvtársaink elismerését. Azonban az előbbi stratégiákat követve a globális mozgalom azt kockáztatja, hogy adott kontextusba ágyazott kategóriák és gyakorlatok helyett a látványosabb – azaz a nagyobb és erőforrásokkal jobban ellátott – mozgalmak gyakorlatát és szemléletét részesíti előnyben.
A nemzetközi tevékenység középpontjában olyan stratégiák és megközelítések sokféleségének kell állnia, amelyek mélyebben gyökereznek a történelmi és politikai összefüggésekben.
E kiadvány szerzői remélik, hogy a budapesti „Free Maja” kampányról – ami Németországban Maja családja, barátai és elvtársai által szerveződött, majd onnan terjedt tovább – írt gondolatainkkal hozzájárulhatunk ahhoz, hogy megértsük a politikai küzdelmek különböző helyszíneken és kontextusokban való folytatásának összetettségét és kihívásait anélkül, hogy kritikailag megkérdőjeleznénk az alapjait. Reméljük tehát, hogy ez a kiadvány hozzájárul ahhoz a vitához, hogy milyen a nemzetközi szolidaritás a gyakorlatban, és milyen lehetne.
Előszó
Minden év februárjában Budapest ad otthont a „Becsület Napja” elnevezésű demonstrációnak – egy ünnepségnek, amelynek keretében európai fasiszták gyűlnek össze, hogy megemlékezzenek a szovjet hadsereg által 1945-ben ostrom alá vett Budapesten elesett magyar fasisztákról („nyilasok”) illetve reguláris katonákról. Ennek kapcsán, minden évben ugyanazon a napon ellentüntetésre kerül sor, hogy tiltakozzanak a fasiszta gyűlés és az azt követő túra ellen. Az ellentüntetés az elmúlt években nagymértékben nemzetközivé vált, köszönhetően a különböző európai országokból érkező elvtársaknak.
Három évvel ezelőtt, 2023 februárjában, ezeknek az eseményeknek az előestéjén több támadás is történt szélsőjobboldali személyek ellen. Az egyik incidenst egy véletlenül ott lévő kamera rögzítette, anélkül, hogy az esemény résztvevői számítottak volna rá. A videót néhány közösségi média-fiókban közzétették, és sok elvtársunk – köztük mi is – tanácstalanok voltunk, hogyan is értelmezzük a történteket, és hogy pontosan mi is történt. Rettegtünk attól, hogy bosszú következik, hogy kinyílik Pandora szelencéje – utcai erőszak, amit évtizedek óta nem láttunk, és amiben, tudtuk, gyorsan vereséget szenvednénk.
Hamarosan a rendőrség is beavatkozott az utcai összecsapásokba: először a budapesti rendőrség letartóztatott egy magyar állampolgárt, a Szikra – a magyar politikában a legismertebb baloldali orientációjú szervezet – tagját. Őt egy verekedésben való részvétel gyanújával tartóztatták le, és két hétig őrizetben tartották, majd bizonyíték hiányában szabadon engedték. Ezután, a következő napokban, több más személyt – mind külföldieket – tartóztattak le Budapesten, akiket azzal gyanúsítottak, hogy részt vettek egy fasiszta megverésében. Ezt követően, pár héten belül, házkutatások és letartóztatások kezdődtek Németország különböző városaiban – majd később Olaszországban is, folyamatosan, évekig.
Az egyik letartóztatottat, az antifasiszta Gabriele-t 2023 novemberében vették őrizetbe Olaszországban. A milánói bíróság 2024 márciusában hozott döntése értelmében Gabriele-t nem adták ki Magyarországnak. A döntés hivatalos indoklása a magyarországi fogvatartási körülményekre hivatkozott, amelyek – az érvelés szerint – rosszabbak, mint Olaszországban. 2023 decemberében az antifasiszta Maját Berlinben tartóztatták le, majd 2024 márciusában – ugyanabban a hónapban, amikor Gabriele kiadatását elutasították – a bíróság jóváhagyta Maja kiadatását Magyarországra.
Németországban kampány indult Maja kiadatásának megakadályozására. Egy hónappal később, 2024 júniusában a berlini fellebbviteli bíróság úgy döntött, hogy Maját kiadják Magyarországnak, amit rendkívüli sietséggel hajtottak végre: a döntést követően alig néhány órával éjszaka elvitték Maját Berlinből, és átszállították a határon Magyarországra. Másnap éjjel a Szövetségi Alkotmánybíróság jóváhagyta Maja ügyvédeinek sürgősségi indítványát, és elrendelte a kiadatás felfüggesztését, valamint Maja visszaszállítását Németországba. Ekkor, körülbelül egy órával korábban, Maját már átadták a magyar hatóságoknak, és nem hozták vissza. Ezért sok elvtárs illegálisnak tartja a kiadatást, és a BASC szerint, amelynek honlapja a fent említett információk nagy részének forrása (az információkat német nyelvről AI segítségével fordítottuk le), Maja kiadatása az elmúlt évek egyik legvitatottabb német kiadatási ügye.
Azóta egy „Free Maja” kampány indult, hogy támogassák Maját a magyar bírósággal folytatott küzdelmében. Több száz tüntetés zajlik Berlinben, Lipcsében, Jenában, Hamburgban, Drezdában és más német városokban, amelyek Maja Németországba való visszaszállítását követelik! A politikusok, elsősorban a Die Linke párt képviselői, aggodalmukat fejezik ki a börtönkörülmények és a magyar államban tapasztalható „jogállamiság” hiánya miatt. Maja letartóztatását és fogva tartását övező kampányt a „Hozzátok vissza Maját” szlogen kíséri; a hozzá tartozó plakátok és graffitik számos baloldali kávézóban és bárban, üzletben, autós műhelyben, gyárban, nyomdában, valamint Németország nagy- és kisvárosainak utcáin megtalálhatók, és hozzájárulnak a Magyarországot démonizáló mainstream narratívákhoz. Már a tárgyalások megkezdése előtt is sokan érkeztek rendszeresen Németországból és Ausztriából Budapestre, hogy támogassák Maját. Még azok a magyar neoliberális médiumok is, amelyek korábban vagy nem vettek tudomást az antifasiszta és baloldali küzdelmekről, vagy azokat csupán néhány radikális által szervezett eseményként ábrázolták, beszámoltak a bíróság előtti tüntetésről. A magyar közgondolkodásban addig szinte ismeretlen „antifasiszták” kezdtek megjelenni a médiában, és nevüket azonnal a német nyelvhez és a német kontextushoz kötötték.
Sokan közülünk találkoztunk az elvtársakkal és/vagy vendégül láttuk őket. Megfigyeltük, hogy a kampány előrehaladtával olyan emberek is felbukkantak, akik korábban alig értették vagy nem is érdeklődtek politikai álláspontunk vagy küzdelmünk iránt, de most hirtelen ítélkezni kezdtek, sőt, sajnos megpróbáltak kioktatni is minket. Ez a tapasztalat ösztönzött minket arra, hogy néhány fontos megállapítást téve megírjuk ezt a kiadványt.
Nyilatkozat
Mielőtt rátérnénk a kampánnyal kapcsolatos tapasztalataink kritikai elemzésére – arra, hogy hogyan láttuk azt Budapesten és Budapestről –, előbb szeretnénk tisztázni néhány dolgot.
1. Támogatjuk Maját mint foglyot, mint azt az embert, aki szembeszáll egy hatalmas bürokratikus nemzetállami gépezettel, amely csak ideológiai érdekeit követi, a mi érdekeinkkel ellentétben.
2. A Maja és más antifa elvtársak szabadon bocsátásáért folytatott küzdelem elsősorban a „Free All Antifas” (Szabadítsátok ki az összes antifát!) szlogen alatt zajlik, amely ennek következtében a baloldal egyik legnépszerűbb és leghangosabb kampányává vált. Egyértelműen ki kell mondanunk: mi a büntetési rendszerek teljes eltörlése mellett állunk. Úgy véljük, hogy a börtönöket teljesen meg kell szüntetni. Úgy véljük, hogy mindenkit szabadon kell engedni. Nem csak az elvtársainkat, hanem sok más embert is. A bebörtönzés nem megoldás a társadalmi problémákra! El kell törölni a börtönrendszert! Szabadságot Majának és az összes rabnak!
3. A kampány egyes aspektusainak bírálatával NEM azt sugalljuk, hogy eleve ellenezzük a fizikai erőszakot (függetlenül attól, hogy Maja részt vett-e benne vagy sem).
4. Kiadványunkban arról beszélünk, hogy a kampányt a mi nézőpontunk szerint hogyan ítélték meg elvtársaink, és hogyan érzékeljük azt a mozgalom ezen részében. Nem foglalkozunk a jogi keretekkel, azok lehetőségeivel és korlátaival. Itt a kampányról és az elvtársak közötti nemzetközi szolidaritásról van szó.A fasizmus elleni küzdelemnek számos stratégiája létezik, nem igaz?
Maja támogatásának kérdése és a hozzá kapcsolódó kampány nem foglalkozott magával az erőszakos cselekmény kérdésével. A kampány válasz nélkül hagyta azt a kérdést, hogy a magyar/budapesti kontextusban történt hasonló cselekedetek helyeselendők, folytatandók vagy elítélendők-e. Itt nem Maja szerepvállalásának kérdésére gondolunk – ami egyben jogi ügy –, hanem a kampány álláspontjára az előbbi kérdésben. Véleményünk szerint a „Free Maja” kampány nem folytatható anélkül, hogy a kampány résztvevői ne foglalnának állást ennek kapcsán.
A politikai munka fejlesztésének megvitatása a pénzügyi és kulturális lehetőségek, infrastruktúrák egyenlőtlen körülményei között, nem új dolog a radikális baloldali szcénában. Nagyon szükséges lenne a kampány álláspontja a fizikai erőszak kérdéséről önmagában (1), valamint azokról az emberekről, akik nem Budapesten laknak, és akik azért jönnek a városba, hogy ezt a „politikai munkát” végezzék (2).
Az ilyen nyilatkozatok és állásfoglalások bizonyítanák, hogy foglalkoznak azzal a kérdéssel, mi történt Budapesten, és milyen hatással van ez a városban és az országban élő elvtársakra, és hogy ez a kérdés fontos a kampány résztvevői számára. Ezek a kérdések azonban nagyrészt hiányoznak a kampányból. Mi több, nem csupán a kérdés hiányzik, hogy a 2023-as események hogyan érintették a magyarországi baloldali mozgalmat, hanem magának a kérdésnek a felvetése is már egyet jelent azzal, hogy az illető az antifasizmus ellensége.
Miért van ez így? A fasiszták megverése és az utcai erőszak a fasizmus elleni küzdelem elsődleges, ha nem az egyetlen hatékony módszerének számít. Ez a megközelítés dominál azokban az európai országokban, ahol jelentős – vagy a leginkább érzékelhető – baloldali mozgalmak működnek, többek között Németországban, Görögországban és Spanyolországban. Ez sokunk számára, közép- és kelet-urópaiként meglehetősen új volt, és meg kellett tanulnunk, hogy a fasiszták és az antifasiszták közötti utcai erőszakot normának vagy történelmi szükségszerűségnek tekintik.
Fontos ugyanakkor kiemelni, hogy a világ számos különböző stratégiát alkalmazott a kapitalista és fasiszta rendszerek alóli felszabadulásért folytatott küzdelem során. Ezek a nemzetállami kereteken túlmutató, önfenntartó közösségek kialakításától és az értük folytatott küzdelemtől – mint amilyeneket Kurdisztánban vagy a zapatistáknál láthatunk – egészen az egyéni felszabadulást célzó önmegismerés stratégiájáig terjednek. Ez a megközelítés arra törekszik, hogy tömegméretekben, erőszakmentesen, belülről alakítsa át a társadalmat – ezt a filozófiát a hippik és más baloldali csoportok követték az Egyesült Államokban az 1970-es években.
Egy másik kulcsfontosságú stratégia az intézményi struktúrákba való beszivárgás és azok megváltoztatása belülről, az úgynevezett „hosszú menetelés az intézményeken keresztül”, amelyet Rudi Dutschke inspirált az 1960-as és 70-es években. Nem is beszélve a híres és hatalmas emberek, például cárok vagy politikusok megölésének forradalmi terrorizmusáról – ami egy évszázados stratégia.
Még a közelmúlt történelmében is drámai különbségek voltak a fasizmus elleni küzdelem módszereiben és megközelítéseiben. E sokszínűség ellenére továbbra is az utcai, alulról szerveződő fasiszta mozgalmakkal való szembeszállás áll a középpontban, és ezt ritkán kérdőjelezik meg nyíltan. Raul Zelik egy nemrég megjelent AK-cikke[1][1] ezt a kérdést vizsgálja a német kontextusban. A szerző vitatja azt a nézetet, miszerint a kortárs fasizálódás riasztó mértékű terjedését elsősorban a szélsőjobboldali mozgalmak hajtják előre. Ehelyett azt állítja, hogy ennek a folyamatnak a fő hajtóereje gyakran nem maga a szélsőséges mozgalom, hanem az állam, annak intézményei és a tágabb értelemben vett globális kapitalista rendszer. Ez a szemlélet így alapvetően más fókusszal bír: ha a fasizálódás mélyen beágyazódott az állami struktúrákba és a gazdasági logikába, akkor a hatékony ellenálláshoz olyan stratégiákra lehet szükség, amelyek radikálisan eltérnek azoktól, amelyek kizárólag helyi szinten, a [„kis”]fasiszták elleni küzdelemre irányulnak.
Rólunk szóló döntések, nélkülünk (vagy röviden a Közép- és Kelet-Európai régió hiányáról az európai és globális baloldali térképen)
Mint korábban már említettük, a fasisztákkal való közvetlen fizikai konfrontáció stratégiája nem számít széles körben elfogadott vagy gyakran alkalmazott módszernek a budapesti utcákon. Éppen e háttér miatt a 2023-as incidens nem csupán megdöbbentő volt, hanem sokak számára mélyen nyugtalanító, sőt ijesztő is, hiszen valódi félelem uralkodott, hogy az ilyen cselekmények előre nem látható és ellenőrizhetetlen következményeket vonhatnak maguk után. Megértettük, hogy ha ez a precedens megteremtődik, az alapvetően megváltoztathatja a helyszíni dinamikát – minden bizonnyal a mi számottevő hátrányunkra.
Feltettük magunknak a kérdést: vajon egy ilyen módon viselkedő csoport valóban nem törődött ezekkel a lehetséges következményekkel? Hogyan jutott ez az ötlet az eszükbe? Konzultáltak egyáltalán olyanokkal, akik itt élnek és jól ismerik a helyzetet? Ha igen, akkor ez egy módja volt annak, hogy valóságunkat a nyugaton elterjedtebb, elfogadottabb módszerek és életstílusok felé tereljék? Vajon egy módja volt annak, hogy „megmentsék” utcáinkat az antifasiszta „tétlenség” vélt szégyenétől az egyre tekintélyelvűbb és egyre fasisztább Magyarországon?
Bár nem ismerhetjük ezeknek a cselekedeteknek a motivációit, megfigyelhetjük a helyi kontextus figyelmen kívül hagyását és a ránk gyakorolt következmények iránti érdektelenséget. Egy ilyen dinamika fontos kérdéseket vet fel az aktivista stratégiák más társadalmi-politikai kontextusba való átültetésének hatásait és etikai vonatkozásait illetően.
Nemcsak hogy nem vizsgálták meg ennek a beavatkozásnak a helyi erőviszonyokra gyakorolt következményeit, de a budapesti baloldali közösségnek sem kérték ki a véleményét, és nem is tájékoztatták ezekről a lépésekről. Ahogyan az a kapitalizmus és a fasizmus elleni stratégiákról szóló szélesebb európai és globális baloldali vitákban gyakran előfordul, a mi nézőpontunkat figyelmen kívül hagyták – és ismét a ránk hatással lévő döntéseket a mi véleményünk nélkül hozták meg. A következményeket pedig nekünk kellett viselnünk abban a városban és országban, ahol élünk, dolgozunk és szervezkedünk, és ránk maradt, hogy megbirkózzunk az események rendszerszintű következményeivel, ráadásul az országban zajló más, nyomasztó fejlemények közepette.
A párbeszéd határai
Néhány elvtársunkkal megosztottuk aggályainkat. A felvetett kérdések az utcai erőszakhoz való hozzáállásra, e módszerek az ismert kontextuson kívüli alkalmazására, valamint Budapest [mozgalmi] szempontjainak kampányban betöltött szerepére vonatkoztak. Röviden összefoglalva: azt kérdeztük, hogy azok az emberek, akik aktívan részt vesznek a „Free Maja” kampányban és támogatják azt, hogyan látják a következményeket, valamint Budapest szerepét és helyét a kampányban.
Sajnos, néhány kivételtől eltekintve, szigorú ortodoxiát és „lojalitást” tapasztaltunk ama stratégiákkal kapcsolatban: ezek az utcai erőszakos gyakorlatok széles körben elterjedtek és támogatottak Németországban, hatékonynak és erkölcsileg igazolhatónak tekintik őket. Sok német elvtársunk számára kétségeink csupán műveletlenségünkről és politikailag „fejletlen” baloldali mozgalmainkról tanúskodtak. Alig maradt hely alternatív nézőpontoknak vagy megközelítéseknek. Az antifasiszta utcai akciókról szóló vitákban csak azt a tendenciát figyelhettük meg, hogy ezeknek a taktikáknak a kritikáját összekeverik az antifasiszta álláspont egészével szembeni fellépéssel, ami megnehezíti vagy nemkívánatossá teszi ezekkel a módszerekkel való bármilyen kritikus foglalkozást.
Természetesen bármely őszinte stratégiai beszélgetésnek ki kellett volna térnie életmódjaink közötti különbségekre, a gazdasági és történelmi eltérésekre is. Ez nem egyszerű téma: társadalmaink ma a globális kapitalizmus szövevényében élnek, ami nemcsak az országok, hanem az egyének gazdasági stratégiáira is hatással van. Ezek a dinamikák különböző módon befolyásolják a mozgalmakat és azokat a stratégiákat, amelyek fenntarthatóak lehetnek. Az ilyen kritikus párbeszédre azonban szinte egyáltalán nem volt lehetőség. A beszélgetések többnyire úgy alakultak, hogy tanácsokat kaptunk: megmondták nekünk, hogyan építsünk fel egy mozgalmat, hogyan szervezzük meg magunkat, és hogyan válasszuk ki szövetségeseinket, mind helyi, mind nemzetközi szinten.
Egy kis kiegészítés:
Nem kerülte el a figyelmünket, hogy egyes elvtársak számára az antifasiszta küzdelem prioritásai mintha előre meghatározottak lennének. Számukra az antifasizmus gyakran azt jelenti, hogy „soha többé fasizmust”, és a hangsúly egyértelműen a zsidó áldozatokon van. Más csoportokra alig fordítanak figyelmet. Magyarországon például a fasiszták elsődleges célpontjai a romák, akik egyébként szintén a holokauszt áldozatai voltak. Ez a nézőpont ritkán kapott többet, mint szimbolikus támogatást. Amikor haboztunk elfogadni, hogy a zsidó közösséget kell a jelenlegi fasiszta fenyegetések fő áldozatainak tekinteni, gyorsan politikai naivitással vádoltak minket, sőt, örökölt antiszemitizmussal is. Implicite vagy nyíltan azt az érvet hozták fel, hogy ha nem tekintjük a zsidókat a fasizmus elsődleges célpontjainak, akkor nem vesszük komolyan a kérdést, és dolgoznunk kell a bennünk rejlő antiszemitizmuson. Ez a fajta arrogancia, amely abban nyilvánul meg, hogy valaki ráerőlteti másokra a saját elképzeléseit és nézőpontját azzal az indokkal, hogy egy feltűnőbb és nagyobb radikális baloldali mozgalomhoz tartozik, egyszerre megdöbbentő és érthetetlen.
A legszomorúbb azonban az, hogy egy ilyen hozzáállás elzárja az útját az érdemi párbeszédnek. Felmerül a kérdés: miért gondolják egyesek, hogy tudják, mi a legjobb az olyan helyzetekben, aminek nem ismerik a konkrét történelmi hátterét, a társadalmi erőviszonyait, a sürgető problémáit vagy az alapvető politikai dinamikáit?
A válasz talán abban rejlik, hogy hajlamosak vagyunk saját tapasztalatainkat általánosítani, és nem vesszük figyelembe, hogy azok egy adott kontextus által vannak meghatározva, így korlátokkal is bírnak. A diskurzus homogenizálása azonban a fontos árnyalati különbségeket elkeni; és bár általánosságban minden helyesnek tűnhet, a részletekben meglehetősen felszínessé lesz. A különbségek elismerése elengedhetetlen a megértés és az együttműködés kialakításához, valamint a paternalizmus elkerüléséhez.
Ha az eddigi eszmecseréink megtanítottak nekünk valamit, az az, hogy a valódi nemzetközi szolidaritás előtt még hosszú út áll, és nehéz feladat vár ránk: le kell küzdenünk az egyenlőtlen kapitalista világba való beágyazottság kihívásait, ahelyett, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagynánk őket. Ellenkező esetben csak egyirányú tanácsadás marad, ahelyett, hogy őszinte, kétoldalú eszmecserét folytatnánk. Csak akkor remélhetjük, hogy olyan széles körű és erős mozgalmakat építhetünk, amire korunknak szüksége van, ha elismerjük a tapasztalatok és stratégiák sokféleségét a különböző korlátok és lehetőségek keretein belül.
Ne a perifériát hibáztassuk – hanem a rendszert és annak magját
Az említett diszfunkcionalitás okait tágabb összefüggésben érthetjük meg. Úgy véljük, hogy a radikális baloldali mozgalmon belüli dinamikák gyakran tükrözik a társadalom egészének dinamikáit, nevezetesen azt, hogy a magyarországi történéseket a nyugati liberális demokráciák által sugalltnak megfelelően, hozzájuk mérten valahogy rossznak, elmaradottnak, illiberálisnak tekintik. Amikor az efféle babonákat nem vizsgáljuk meg kritikus szemmel, hanem a radikális baloldali mozgalomban is megismételjük őket, akkor megerősítjük azt a rendszert, amiben élünk.
Baloldaliként felelősségünknek tartjuk, hogy éberek maradjunk és kritikusan szemléljük a hierarchia és a dominancia minden formáját, különösen azokat, amelyek a globális kapitalizmus történelmi egyenlőtlen fejlődésében gyökereznek. Ezért az utolsó részben szeretnénk feltárni néhány olyan problémát, amelyek a kampány dinamikájának kiegyensúlyozatlanságához, zavaraihoz vezethettek.
- Politikailag naiv kelet-európaiak? Országok közötti hierarchiák, a baloldalon belüli hierarchiák.
Mint fentebb megjegyeztük, az országok között fennálló hierarchiák gyakran megismétlődnek magukban a baloldali mozgalmakon belül is. Boris Buden filozófus „A posztkommunizmus gyermekei” (2010)[2] című, nagy hatást kiváltó esszéjében egy tartós problémát ír le: azt a tendenciát, hogy a kelet-európai embereket „politikailag gyermetegeknek” tekintik. Buden azt állítja, hogy az államszocializmus bukása után Kelet-Európa népeit hirtelen „gyermekként” kezelték az úgynevezett „Nyugattal” szemben, amely a történelem „felnőtt” vagy érett szereplőjeként jelent meg; éretlennek vagy tapasztalatlannak az állítólag „felnőtt” Nyugathoz képest, amelyet a történelem érett szereplőjének tekintettek. Ez a metafora rávilágít arra, hogy a kelet-európaiakat nyugati társaik tapasztalatlanoknak gondolták, akiknek oktatásra van szükségük a demokrácia és a kapitalizmus terén. Az ebből a feltételezésből fakadó kapcsolat alapvetően aszimmetrikus, és mélyreható hatással volt a poszt-szocialista társadalmak kulturális és politikai dinamikájára.
Sajnos ezek a minták még a radikális baloldali körökben is megmutatkoznak. Ez nem meglepő: a baloldali szcénák nem vákuumban léteznek, bármennyire is szeretnénk másképp hinni. Politikai feladatunk, hogy kapcsolatokat építsünk, miközben emlékeztetnünk kell magunkat ezekre a beágyazott hierarchiákra, ahelyett, hogy figyelmen kívül hagynánk őket. Ez mindannyiunkra áll.
Ezért politikai munkánkat annak az elvnek kell vezérelnie, hogy elismerjük egymást az antifasiszta és antikapitalista küzdelmekben, elutasítjuk a siker vagy a legitimitás ránk erőltetett kategóriáit, és kerüljük a reflektorfényért vagy elismertségért folytatott versenyt a mozgalmon belül.
El kell ismernünk, hogy küzdelmeink konkrétumokban eltérhetnek egymástól – még akkor is, ha a kapitalizmus elleni küzdelem tágabb célját közösen tűztük ki magunk elé.
Csak a kritikus szolidaritás révén remélhetjük, hogy legyőzzük a történelem és a kapitalizmus által ránk kényszerített megosztottságot.
- Az „autoriter anomália” hibáztatása, a rendszerszintű okok figyelmen kívül hagyása.
Általános gyakorlat, hogy Orbán Viktort és politikáját fenyegető anomáliaként tárgyalják – az amúgy zökkenőmentesen működő nyugati neoliberális-demokratikus rendszeren belüli meghibásodásként. De mi van, ha a radikális jobboldali pártok és politikájuk felemelkedése valójában éppen e rendszer szerves terméke? Mi van, ha ezek a fejlemények nem szakítanak a neoliberális demokráciával, hanem inkább annak logikus kiterjesztései – ha nem is a betetőzései?
Példaként Orbán évek óta híres migrációs politikáját említve, Céline Cantat szociológus kutatásában[3] kimutatta, hogy „a migrációval és menekültügyekkel kapcsolatos hivatalos magyar diskurzusok és eljárások valójában nemcsak az EU migrációs politikájához, hanem az európai projekt középpontjában álló identitás-narratívákhoz is szorosan igazodnak”. Más szavakkal, Magyarország migrációs megközelítése nem egyedi kivétel, hanem mélyen rezonál az EU határ- és identitáspolitikáját strukturáló tágabb logikával és narratívákkal.
Orbán, mint egyedi szörnyeteg, a magyar rezsim, mint kivételes regresszivitás, kényelmes narratíva. Lehetővé teszi a válság externalizálását – azt a képzeletet, hogy a valódi veszély nem a liberális rend középpontjában, hanem Európa „civilizált” magján kívül, annak perifériáin rejlik. Az egyik azonban nem létezhet a másik nélkül.
A neoliberális ideológia mélyen gyökerezik a globalizáció és a globális munkamegosztás folyamataiban. Az 1980-as évek óta a világ sokkal integráltabbá vált, és az egyes országok azon képessége, hogy meghatározzák saját útjukat – gazdaságilag, politikailag vagy társadalmilag – csökkent. A globális tőke, amely történelmileg nyugati, de egyre inkább kínai, döntő szerepet játszik annak meghatározásában, hogy mely országok válnak az ipar, a turizmus, a divat, a pénzügy vagy a kereskedelem központjaivá. Eme strukturális tényezők miatt a perifériás és félperifériás fekvő országoknak alig van beleszólásuk a saját sorsukba. Az Európai Unió sem kivétel ez alól. A munkamegosztás és az életminőség tekintetében nagyon egyértelmű hierarchia jellemzi. Ez e rendszerben megingathatatlan.
Félrevezető és egyben rendkívül veszélyes is az autoriter Orbánra vagy a demokrácia tekintetében „elmaradott” Kelet-Európára helyezni a hangsúlyt. Radikális baloldaliakként kritikai figyelmünket nem a liberális rezsimek kedvenc bűnbakjaira, hanem magára a rendszer egészére kell irányítanunk, szem előtt tartva egy alternatív jövőkép kidolgozását.
Nem esünk-e az európai határrendszer védelmének a csapdájába azzal, ha eltereljük kritikai figyelmünket azokról az intézményekről – mint például az EU és a NATO –, amelyek valódi globális hatalmat gyakorolnak, és amelyek Magyarországon belül és azon kívül is a szenvedések nagy részéért felelősek?
A radikális baloldal számára elengedhetetlen, hogy elkerülje a két fél közötti választás csapdáját – kritikánkat a rendszer egészére kell irányítanunk. Arra buzdítjuk elvtársainkat, hogy tartsák szem előtt a mélyebb struktúrákat, és legyenek éberek, nehogy olyan liberális narratívákat reprodukáljanak, amelyek a perifériát hibáztatják, miközben az egyenlőtlenség, a kirekesztés és az erőszak fenntartásában elnézőek a központ szerepét illetően.
- A harag megértése
Magyarországon és Kelet-Európa nagy részén továbbra is érezhető a kapitalista rendszer iránti mély és tartós harag. Az államszocializmus bukása után évtizedekkel a nyugati gazdasági és politikai érdekektől való valódi függetlenség távolabbinak tűnik, mint valaha – ha nem még távolabbinak. Sokan még mindig kénytelenek a kapitalista mag-országokba vándorolni, pusztán azért, hogy élvezhessék az ott normálisnak tartott életszínvonalat.
A csalódás és harag eme érzését – amely a folyamatos strukturális függőségben gyökerezik – Orbán évek óta kihasználja. A felszín alatt azonban ez a népi frusztráció alapvetően nem Orbánról szól, hanem a globális kapitalizmusról és az azt fenntartó intézményekről. Ide tartozik az Európai Unió is, amely kulcsszerepet játszik a munkamegosztás, valamint a politikai és gazdasági hierarchiák fenntartásában. Ugyanakkor a nyugati országok lakossága élvezni tudja e rendszer előnyeit, ami magyarázatot ad mind a migrációs hullámokra, mind az egyenlőtlenség fennmaradására.
A kapitalista magországok a liberális demokrácia „sikertörténeteiként” való bemutatása elhomályosítja azt a valóságot, hogy jólétük a kizsákmányolás történelmi és jelenlegi mintáira épül. A kelet és nyugat közötti kapcsolatot Európában – mind történelmileg, mind az EU-n belül – nem az egyenlő partnerség, hanem a függőség és a kizsákmányolás jellemzi. Még ha az embereknek nincsenek is szavai a harag okainak a megnevezésére, az életük nem hazudik. Tudják, hogy ellenségük nem Orbán, hanem a tőke.
Összegzés
A 2023 februári események mély nyomokat hagytak a radikális baloldali színtéren, ugyanakkor a hatások drámai módon eltérőek voltak, amiknek a kiváltó okait még fel kell tárnunk és meg kell értenünk. Ez a szöveg ennek a feltárásnak a kezdete. Nemcsak vitát akartuk kezdeményezni, megosztandó nézőpontunkat, hanem az általunk tapasztalt nemzetközi szolidaritás pozitív élményeitől inspirálva, a kampányban bekövetkezett megosztottság okait is ki akartuk fejteni. Meggyőződésünk, hogy sok mindenről nem esett szó, és úgy döntöttünk, hogy meg kell fogalmaznunk és meg kell osztanunk reflexióinkat.
Először is, kulcsfontosságú felismerni, hogy az elvtársak különböző kontextusokban, eltérő erőforrásokkal és olykor különböző célokkal tevékenykednek. Nincsenek univerzális stratégiák vagy mindenki számára megfelelő ötletek. Nem lehet egyszerűen csak megjelenni valahol, és figyelmen kívül hagyni, hogy a tetteink milyen hatással vannak azokra az elvtársakra, akik ténylegesen ott élnek és dolgoznak. Ezenkívül a bírósági tárgyalásokon való részvételnek azzal kell kezdődnie, hogy elgondolkodunk azon, mit jelentettek ama események a helyi közösség számára. Egy ilyen álláspont megerősítené a kampányt, és inkább egyesítené az elvtársakat, mintsem megosztaná őket Maja támogatóira és ellenzőire.
Másodszor, a baloldali mozgalmak közötti különbségek nem arról szólnak, hogy valaki „jobb” az aktivizmusban; ezek mély történelmi tényezőkből – politikai történelemből, az örökségből, a forradalom és az ellenforradalom tapasztalataiból –, valamint a konkrét erőforrásokból erednek. A szervezetek mérete, a finanszírozáshoz való hozzáférés, az infrastruktúra (például nyomdák), a meglévő csoportok, a logisztika kialakítása stb., sőt olyan alapvető tényezők is, mint az, hogy mennyit kell dolgozni a túléléshez, az átlagbérek és a szociális támogatások nagyságai – mindez meghatározza a lehetőségeket.
Nem Orbántól kell megmenteni minket. A tőkétől és a nyugati dominanciától kell megszabadulnunk.
Végezetül: Magyarországon nem fog valódi változás bekövetkezni csak azért, mert néhányan alkalmanként ellátogatnak ide, és a diskurzus sem fog megváltozni egy-egy rövid ideig tartó fellépés hatására. Mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy az itt élők lassú, kitartó szervezőtevékenysége és mindennapi munkája, valamint a valódi, hosszú távú nemzetközi szolidaritás, a társadalmi kapcsolatok és az emberek közötti kötelékek azok, amelyek valódi változást hoznak.
Konklúzió
Az elmúlt években a nemzetközi szolidaritás számos jelentős pillanatát éltük át, és továbbra is azon dolgozunk, hogy megerősítsük ezeket a kapcsolatokat, ellenállóbbá tegyük mozgalmunkat. Ugyanakkor a „Free Maja” kampány rávilágított az internacionalizmus néhány fájdalmas aspektusára – régi sebeket tépett fel, megerősített bizonyos sztereotípiákat és kliséket, emlékeztetve minket arra, hogy még mennyi munka vár ránk az igazán egyenlő, nem paternalista együttműködési formák kiépítésében.
Kiadványunk megírásával szerény kísérletet tettünk annak feltárására, miért váltott ki különböző véleményeket a „Free Maja” kampány, különösen a szocializációs kontextustól függően. Míg sokan szolidárisak Majával és azonnali szabadon bocsátását követelik, eltérő és gyakran nem tisztázott álláspontok vannak azzal kapcsolatban, hogy a kampány hogyan foglalkozott magával az eseménnyel, és hogy a kampány – ha egyáltalán – hogyan veszi figyelembe a budapesti [mozgalmi] szempontokat. Bízunk benne, hogy a kampányhoz egy újabb megközelítéssel gazdagítva járulhatunk hozzá.
SZABADSÁGOT MAJÁNAK!
SZABADSÁGOT MINDEN BEBÖRTÖNZÖTTNEK!
És ne felejtsük:
LE AZ EU GYARMATI MÓDSZEREIVEL!
HALÁL A KAPITALIZMUSRA!
HALÁL AZ ÁLLAMRA!
Néhány anarchista az úgynevezett Magyarországról
[1] https://www.akweb.de/bewegung/staat-oder-rechte-bewegungen-wer-sind-die-treiber-des-faschismus/
[2] https://www.radicalphilosophy.com/article/children-of-postcommunism
[3] https://lefteast.org/citizenship-and-exclusion-in-contemporary-hungary/
