Alekszej Borovoj, Anarchizmus és törvény, 1920, (hozzávetőleges dátum).
Borovoj ebben a rövid írásában egészen egyedi nézőpontból elemzi az anarchisták viszonyulását az állam és a társadalom alkotta törvényekhez (kódex).
Az anarchizmussal kapcsolatos irodalomban általános az a vélemény, hogy az anarchizmus, amely negligálja a létező társadalmat és a létező jogi kódexeket, ugyanilyen elítélő álláspontot képvisel általában a társadalmi törvények tekintetében is. Ez a vélemény teljesen hamis.
Ennek a tévedésnek az okai a következők:
- a társadalmi törvények és az állam közötti kapcsolat problémájának tisztázatlansága az anarchisták írásaiban;
- a társadalom és a társadalmi törvények meghatározásainak sokfélesége mind az anarchisták, mind kritikusaik írásaiban;
- egyes anarchisták meggondolatlan kijelentései, akik bizonyos szociológiai naivitásuk miatt őszintén meg vannak győződve arról, hogy az anarchia mindenféle szabályozás hiánya;
- azoknak a lustasága, akik az anarchisták kritikusainak tartják magukat, de nem veszik a fáradságot, hogy az anarchista gondolkodás alapvető elemeit is megtanulják;
- végül a tudatos torzítás, amely a „tudományos szocializmusnak” nevezett filozófiára jellemző.
A jog és az állam problémája
A probléma, amely minket érdekel, a következőképpen mutatható be: Létezhet-e olyan társadalom, amelyben semmi sem korlátozza az egyént, ahol minden szabályozás az egyén és nem a kollektív akarat eredménye?
Az anarchizmus egy olyan testvéri társadalom létrehozását támogatja, amelyhez mindenki hozzájárul a maga részét kivéve, ahol harmonikusan élnek, denem egy olyan jogrendszertől tartva, amely szigorúan bünteti azokat, akik nem engedelmeskednek annak, hanem az emberek közötti kapcsolatok, és a természeti törvények elkerülhetetlen ereje miatt”. – Reclus
Mennyire korlátozóak ezek a természeti törvények? Megengednek-e egy olyan társadalmat, amelyben minden egyén szabadon azt tesz, amit akar, esetleg megkövetelik-e az állam létezését egy rendezett társadalom fenntartásához?
Pártatlan szociológusok megállapították, hogy az állam (azaz a tekintélyelvű társadalom, amelyben egyeseknek hatalma van) nem az emberi társadalom első formája. Az állam összetett jelenségek eredményeként jelent meg: egy sajátos anyagi és szellemi kultúra, a társadalom fokozatos differenciálódása, a hódítás és egyúttal a nagy csoportok közötti szolidaritás előnyeinek fokozatos tudatosulása eredményeként. Ugyanezek a szociológusok rámutattak a hatalom intézményének egyidejű növekedésére, amely során az állam fokozatosan bekebelezi azokat a funkciókat, amelyek korábban a helyi és autonóm társadalmi csoportokhoz tartoztak. E funkciók némelyikét az új hatalom jobban, másokat rosszul és az egyén alapvető jogainak állandó figyelmen kívül hagyásával hajtotta végre.
A kormányzati hipertrófia folyamatát Durkheim jól leírja:
„A kormányzati hatalom arra törekszik, hogy a társadalmi tevékenység minden formáját megelőzze. Ezek között kénytelen magára venni számos olyan funkciót, amelyekre alkalmatlan, és amelyeket elégtelenül hajt végre. Szenvedélye, hogy mindent a fennhatósága alá vonjon, azzal a képtelenséggel párosul, hogy az emberi életet szabályozza. Erre hatalmas energiákat fordít, amelyek egyáltalán nem állnak arányban az elért eredményekkel. […] Másrészt az emberek az állam mellett nem engedelmeskednek más kollektivitásnak, mert az állam az egyetlen kollektív szervezetnek mondja magát. Megszokják, hogy úgy tekintsenek a társadalomra, mint ami örökös függésben van az államtól. Mindközben az állam nagyon messze helyezkedik el tőlük, absztrakt entitás marad, amely nem gyakorolhat közvetlen befolyást, így életük nagy részében üres térben mozognak.”
Ezen a terepen – az állam azon tendenciája, hogy mindent elnyel, az embert, mint személyt, annak társadalmi szükségleteit, és fenyegetésekkel és szankciókkal bénítja meg akaratát – születik meg az anarchista lázadás. Az anarchisták arra törekszenek, hogy eltöröljék az államot, és általában véve felváltják azt, de nem káosszal, hanem egy új szervezeti formával. A társadalmat nem az osztályhatalom, hanem a kölcsönös segítségnyújtás elve alapján igyekeznek megszervezni.
Kényszerített és spontán törvények
Még az állam születése előtt sem volt egyetlen olyan társadalom sem, amely ne támasztott volna bizonyos követelményeket tagjaival szemben. Bár a konkrét szabályozások társadalmanként eltérőek lehetnek, a szabályozás valamilyen formája mindig szükséges.
A jogi kódexeken kívül minden társadalomban léteznek olyanok, amelyeket egyezményes szabályoknak nevezhetünk. Shtamler rámutat ezekre:
„Az etikai viselkedés szabályaiban, az interperszonális kapcsolatokban…, a kollektív normákban, mint például a középkor lovagi kódexeiben vagy a céhek kódexeiben”.
Ezeknek a kódexeknek az ereje még talán nagyobb is, mint a törvényeké. Az alapvető különbség az, hogy ezek a kódexek kollektív megegyezésen alapulnak:
„Az emberek beleegyeznek egy kollektív megállapodásba, ez talán öntudatlan megállapodás, mint a társadalmi jelenségek többsége, de mégis megállapodás.”
Eközben a jogi kódexeket egy szakosodott, a társadalomtól elszakadt testület hozza létre, amelynek elsődleges célja a fennálló rend megőrzése, amely az egyes emberek igényeire való tekintet nélkül érvényesíti „szuverenitását”. A valóban kollektív, az emberi lények szabad megállapodásán alapuló megegyezéseket helyesen nevezhetjük anarchista kódexeknek. Ezt az anarchista gondolkodás legjelentősebb képviselői is elismerik, és szükségszerűen következik abból a tényből, hogy sem a társadalmi szerveződés, sem a társadalmi fejlődés nem egyeztethető össze a egyén korlátlan szabadságával.
E rövid elméleti fejtegetés után jól tesszük, ha megnézzük, mit mondanak a fontosabb anarchista gondolkodók a kollektív kódexek szerepéről a jövő társadalmában. - William Godwin Eltzbacher szerint Godwin ellenzi a társadalmi szabályozás minden formáját. Ugyanakkor, miközben ellenzi a kormányzás minden formáját, a kommunákról mint mindenki közös javát szolgáló szervezetekről beszél, és rámutat az ilyen szervezetek elfogadásának szükségességére. Tekintettel a kommunák egyes tagjainak társadalomellenes cselekedeteinek lehetőségére, egy bölcsekből álló bizottságról beszél, amelynek hatalmában állna megbüntetni ezeket az embereket, vagy kizárni őket a közösségből. Továbbá regionális konferenciákat irányoz elő a közösségek közötti konfliktusok megvitatására és a közös ellenség támadásai elleni védekezés szükségességeinek megvitatására. Úgy érzi, hogy az ilyen intézmények sokkal hatékonyabbak lennének, mint a meglévők. Ezért támogatja a meglévő jogi kódexek felváltását a társadalom közösségi szervezetek általi szabályozásával.
- Pierre-Joseph Proudhon munkásságában sok látszólagos ellentmondás van a centralizációval és az állammal kapcsolatban. A Proudhon által szorgalmazott intézményeket nevezhetjük „anarchistának” és „föderalistának”, de ezek az intézmények bizonyos kormányzati jellegzetességeket hordoznak magukban. Még az „anarchizmus” szót is két értelemben használja Proudhon: az egyik az eszmény, a teljesen kényszer nélküli társadalom víziója; a másik egyszerűen egy olyan szervezeti forma, amelyet az egyéni szabadság túlsúlya jellemez. Proudhon még ennél is tovább kompromittálja az anarchizmus eszményét. Olyan társadalmat képzel el, amely nagyrészt a centralizáció elvére épül, és föderalizmusa nagyrészt abból a nyílt felismerésből következik, hogy az anarchia lehetetlen. Felismerve, hogy a társadalmi problémák reális megoldásának a föderalizmus elvéből kell kiindulnia, reális kompromisszumot köt az anarchia és a demokrácia között.
- Mihail Bakunyin Senki sem írt olyan szenvedélyes kritikát az államról, mint Bakunyin. Számára az állam abszolút rossz:
„Az állam egy hatalmas temető, az egyéni élet vagy a kollektív élet – röviden az élet – minden megnyilvánulásának, öngyilkosságának, halálának és eltemetésének színhelye. A szabadság és a jólét feláldozásának oltára, és minél teljesebb ez az áldozat, annál tökéletesebb az állam. Az állam egy absztrakció, amely elpusztítja az emberek életét.”
Az állam, ragaszkodik hozzá, hogy „történelmileg szükséges” rossz, ugyanúgy, ahogyan az első emberek bestialitása vagy az emberek teológiai képzelete is szükséges volt. De az államnak el kell tűnnie. Helyébe a teljes autonómiára épülő szabad társadalomnak kell lépnie; a kis kommunával kezdve, és egy minden embert egyesítő világméretű unió felé haladva. A különböző szervezetek közötti kapcsolat többé nem lesz erőszakos – azt nem a törvény, hanem mindenki szabad beleegyezése fogja kikényszeríteni. Az önkéntes kommuna – ez Bakunyin társadalmi normáinak forrása. - Pjotr Kropotkin elődeihez hasonlóan elfogadja az emberek közötti kapcsolatokban a társadalmi normákat, például a szabadon elfogadott szerződés teljesítésének kötelezettségét. „A kenyér meghódítása” című művében például részletesen foglalkozik az anarchista kommunizmus ellenvetéseivel és téves elképzeléseivel. Válaszaiban mindenekelőtt humanistának mutatja magát, aki inkább hisz az emberi természetben, mint a logikában. Helyesen ragaszkodik ahhoz, hogy az antiszociális viselkedés ellen a leghatékonyabban úgy lehet fellépni, ha megtaláljuk és megszüntetjük okait. Eközben az olyan problémák, mint egyes emberek munkamegtagadása vagy a kollektív döntésnek való alávetettség megtagadása még a legtökéletesebb társadalomban is megjelenhetnek. Ebben az esetben az engedetlenkedőket mindig el lehet tavolítani. De egy kommunista társadalomban ez szörnyű büntetés lehet, még egy aljas bűncselekmény elkövetője számára is. Kivéve persze, ha a száműzött bűnöző egyszerűen talál egy másik kommunát. Más megoldásokat kell találnunk.
- Benjamin Tucker és az individualisták Tucker filozófiai konstrukcióiban Stirner és Proudhon érvelését követi. Stirnertől veszi az egyén abszolút szuverenitásának elvét; Proudhontól veszi az egyéni megegyezés elvére felépített szabad társadalom megvalósításának módszereit. Mint minden szélsőséges individualista, Tucker is elutasít minden erőltetett szerveződést. Innen indít heves támadást az állam ellen:
„Az állam korunk legnagyobb bűnözője. Nem a legfontosabb egységének, vagyis az egyénnek a védelmében cselekszik, hanem éppen ellenkezőleg, azért, hogy korlátozza, elnyomja, megtámadja”.
Tucker hevesen bírál minden monopóliumot: a kormányt, az általa védett osztályokat, a pénzt, a törvényeket. A monopóliumokkal szemben a korlátlan verseny elvét állítja szembe:
„Az általános és korlátlan verseny abszolút békéhez és valódi együttműködéshez vezet”.
Innen kezdődik az anarchista individualisták harca az államszocializmus ellen – azt azzal vádolják, hogy az a csőcselék győzelme az egyén felett. Az államszocializmusban a hatalom eljut a csúcspontjára, a monopóliumok gyakorolják a legnagyobb hatalmat. Ugyanakkor az anarchista individualisták nem tesznek különbséget az államszocializmus és az anarchista kommunizmus között. Számukra az utóbbi az államszocialista doktrína fejlődésének egy szakasza.
Az anarchista individualisták jellemző vonása a magántulajdon elfogadása. A probléma, amellyel szembesülnek, a következő: el tudják-e fogadni az egyén monopóliumát a munkája terméke felett? Ha nemleges választ adnak, akkor jogot adnak a társadalomnak az egyén megsértésére. Ezért a másik választ választották, és ezért újra bevezetik a föld és a termelőeszközök magántulajdonát.
Az egoizmusnak mint az emberek egyedüli mozgatórugójának elvéből Tucker a mindenki számára egyenlő szabadság törvényét vezeti le. Az egyesek hatalmának határa pontosan ebben az egoizmusban található. A mindenki akaratán alapuló társadalmi normák forrása az egyesek szabadságának elfogadásának és tiszteletben tartásának szükségessége. Az anarchista individualisták tehát nemcsak elfogadnak bizonyos társadalmi normákat, hanem hajlamosak megvédeni azokat.
Ezért az anarchista individualizmusban, akárcsak az anarchista kommunizmusban, az egyén és a társadalom összeegyeztethetetlenségének feloldása, az abszolút egyéni szabadság vagy a harmonikus társadalom szükségessége közötti választás tragikus lehetetlenségével állunk szemben.
Ha az anarchizmus elfogadja ezt az összeegyeztethetetlenséget, akkor ahhoz az elvhez fordul, amely elméleteinek megfelelő alapja: a szabad szervezeten belül minden tag egyenlőségének elvéhez. Ha az anarchizmus ezt nem fogadja el, akkor más társadalmi normákat kell elfogadnia.
Következtetés Ez a cikk abból a tényből következik, hogy az anarchizmus nem egy képzeletbeli álom, hanem egy valóság, amely logikát és reális értelmet ad az emberi szellem erőszak elleni lázadásának. Ahhoz, hogy valaki anarchista legyen, nem kell olyan fikciókról beszélnie, mint az „abszolút, korlátlan szabadság” és a kötelesség és a felelősség tagadása. Az örök ellentmondás, az egyén és a társadalom összeegyeztethetetlensége feloldhatatlan, mert magának az embernek a természetében, a függetlenség iránti igényében és a társadalom iránti igényében gyökerezik.
Valljuk be nyíltan, hogy az anarchizmus elfogad társadalmi normákat. A szabad társadalom normái sem szellemükben, sem formájukban nem hasonlítanak a mai társadalom, a polgári társadalom, a kapitalista társadalom törvényeihez. Nem hasonlítanak a szocialista diktatúra rendeleteire sem.
Ezek a normák nem az egyénnek a kollektivitástól való elszakítására törekednek, és nem szolgálnak olyan elvont fogalmakat, mint a „közjó”, amelynek oltárán az egyénnek fel kell áldoznia magát. Az anarchista normák nem egy felsőbb hatalom rendeleteinek áradata lesznek. Szervesen, a szellem nyugtalanságából fognak fakadni, amely érzi magában az alkotás erejét, a szomjúságot az alkotó aktusra, vágyainak az emberek számára elérhető formákban való megvalósítására.
A dolgok e rendjének garanciája a saját szabadságunkért és mások szabadságáért való felelősség lesz. Mint minden társadalmi rendet, ezt is meg kell majd védeni. E védelem konkrét formáit nem lehet előre jelezni. Az adott pillanatban a társadalom konkrét szükségleteinek fognak megfelelni.
