Az elidegenedés fogalma nagyon szokatlan, mert egyszerre kísérlet egy széles körben elterjedt – egy nagyon szubjektív és némiképp meghatározhatatlan- érzés magyarázatára, és kritikája minden olyan társadalom természetének, amely ezt folyamatosan produkálja.
Ez nem volt mindig így. Az érzés, hogy az ember nincs otthon a világban, a környezettől, önmagától és a többi embertől való elidegenedés érzése, úgy tűnik, egyidős a történelemmel; a legtöbb világvallás (a buddhizmus, a kereszténység legtöbb irányzata és a daoizmus, valamint az iszlám szúfi irányzatai) ezt az érzést elsősorban az emberi lét igazságának mélységes belátását tükröző érzésnek tekintette. A remeték, szerzetesek és elmélkedók nagyra tartották és gyakran tudatosan keresték az elidegenedés érzését, mint valami magasabb rendű dologhoz vezető utat.
A kálvinizmus közelebb került a modern felfogáshoz, amikor az elszigeteltség és az üresség érzését az emberiségnek a kegyelemből való kibukása jelének tekintette; valójában csak a tizenkilencedik században alakult ki a fogalom modern értelmezése. Ez a felfogás szorosan kapcsolódott a hatalmas, személytelen, ipari városban való lét tapasztalatához. Az elidegenedés érzése különösen azokat sújtotta, akiket a korábbi generációkban a melankólia feltételezhetó áldozatainak tekintettek volna: az értelmiségieket, a művészeket és a fiatalokat. A hatások nagyjából ugyanazok voltak: depresszió, szorongás, reménytelenség, öngyilkosság.
A modern elidegenedési irodalomban két fő irányzatot különböztethetünk meg: az egyik, amely magát az élményt, mint a modern élet személytelen, bürokratizált természetének elkerülhetetlen (bár esetleg javítható) következményét hangsúlyozta, ami azzal jár, hogy a tapasztalatot nem lehet felhasználni arra, hogy a világról valami mélyebb, hitelesebb igazsághoz jussunk – mivel Isten és a hagyományos hatalmi struktúrák halálával a legtöbb ilyen igazságot végleg elveszettnek tekintették.
A másik, a régebbi teológiai hagyományokra támaszkodva, az elidegenedést magának a modern (azaz a kapitalista, az ipari) rendnek az igazi, rejtett természetének kulcsaként látta, és azt olyan elviselhetetlen helyzetnek mutatta, amelyet csak úgy lehet megoldani, ha megdöntjük ezt a rendet, és valami gyökeresen mással helyettesítjük.
Az első hagyományt olyan társadalmi gondolkodóknál találhatjuk meg, mint Alexis de Tocqueville, Émile Durkheim vagy Max Weber; olyan regényíróknál, mint Fjodor Dosztojevszkij vagy Franz Kafka; és olyan filozófusoknál, mint Søren Kierkegaard vagy Friedrich Nietzsche. Az elidegenedés itt a modernitás minden pozitív értékének sötétebbik oldala, az összes korábbi értelemforrástól – közösség, hierarchia, szakralitás – elszakítottak tapasztalata. Ez az a pont, ahol az individualizmus elszigeteltséggé, a szabadság gyökértelenséggé, az egalitarizmus minden érték, a racionalitás megsemmisítésével, egy vaskalitkává válik.
Ebben a műfajban talán a leghíresebb megfogalmazás Émile Durkheim (1858-1917) anómia-fogalma volt. Megfigyelve, hogy az öngyilkossági ráta mind a gazdasági fellendülés, mind a gazdasági összeomlás idején megnő, Durkheim arra a következtetésre jutott, hogy ez csak azért lehet, mert mind a fellendülés, mind a visszaesés olyannyira összezavarta az átlagemberek elvárásait, hogy végül a normák hiányának állapotába kerültek, képtelenek voltak megfogalmazni, hogy mit várnak, sőt mit akarnak az élettől, és képtelenek voltak elképzelni egy olyan kort, amikor erre képesek lesznek. Ez a fajta analízis vagy rezignált pesszimizmushoz vezethetett, ahhoz a (szociális konzervatívok által kedvelt) feltételezéshez, hogy a modern társadalomban a közélet soha nem is lehet más, mint elidegenedés, vagy pedig ahhoz a liberális megközelítéshez, ami az elidegenedést a deviancia, vagyis a megfelelő integráció hiányának egyik formájaként tekintette, és a politikai döntéshozóknak ideális esetben ezt képesnek kell lenniük enyhíteni vagy megszüntetni.
A másik hagyomány Georg Wilhelm Friedrich Hegelhez (1770-1831) vezethető vissza, aki nagymértékben támaszkodott teológiai forrásokra. Hegel számára az „elidegenedés” egy szakkifejezés volt, egy szükséges mozzanat abban a folyamatban, amelynek során a Szellem (amely Hegel számára egyszerre volt Isten, Elme, Szellem és emberi öntudat) eljut az igazi önismeretre. Az emberi történelemben ugyanez a történet játszódott le: Az Elme kivetíti magát a világba, megalkotva, mondjuk, a Törvényt, a Művészetet, a Tudományt vagy a Kormányt; aztán szembesül alkotásaival, mint valami idegennel és különössel; majd végül, amikor megérti, hogy ezek az elidegenedett formák valójában saját maga kivetülései , újra beemeli őket, és ennek eredményeképpen egy gazdagabb önmegértéshez jut.
Karl Marx (1818-1883) hű maradt ehhez a dialektikus megközelítéshez, de a munka anyagi kreativitására koncentrált, hangsúlyozva, hogy a kapitalizmusban nemcsak a munka termékei, hanem maga a munka, maga az alkotóképesség – és Marx számára ez maga az emberiség – válik árucikké, ami eladható és megvásárolható, és így a munkás számára „idegen erőként” jelenik meg. Amennyiben Marx osztja Hegel optimizmusát, és úgy látja, hogy ez a dilemma megnyitja az utat egy új, forradalmi társadalom felé, mindez nagyban egybevág azzal a régebbi, teológiai felfogással, amelyben az elidegenedés, bármilyen fájdalmas is legyen az, felismerés a világhoz való viszonyunk igazságáról, így ennek megértése válik a világ meghaladásának kulcsává. A huszadik századi marxisták azonban nem voltak ilyen egységesen optimisták.
Míg a marxista rendszerek hivatalosan azt állították, hogy saját társadalmukban megszüntették az elidegenedés problémáját, addig a nyugati marxizmus – Lukács Györgytől (1885-1971) kezdve és a frankfurti iskolával tetőzve, amely az ipari demokráciákban a forradalmi változások elmaradását volt kénytelen magyarázni – fokozatosan az elidegenedés változatos formáinak (reifikáció- tárgyiasítás vagy eldologiasodás, objektiváció-a tudat tárgyi formában való kifejezése, fetisizmus-a tárgyak vallásos tisztelete, stb.) hosszas meditációjává vált a modern életben. Ez a hangsúlyozás adta meg az alaphangot a huszadik század közepén a témával foglalkozó irodalom kiáradásához,és nem mindegyik marxista.
Franciaországban az 1950-es és ‘60-as évek kiemelkedően gazdag volt elidegenedés elméletekben, Jean-Paul Sartre és Albert Camus egzisztencializmusától kezdve, amely az elszigetelt egyén etikáját próbálta megfogalmazni, egészen a különféle marxista megközelítésekig, amelyek közül a legrendkívülibbet – és legnagyobb hatásút – a Szituacionista Internacionálé dolgozta ki, ennek tagjai a modern fogyasztói társadalmat egy gigantikus „látványosságnak” tekintették, egy hatalmas apparátusnak, ami nemcsak a médiaképekből, hanem piaci logikájából, a szakértők uralmából és az áruforma természetéből is áll, amelyek így együttesen az egyént saját életének passzív és elszigetelődött nézőjévé teszik. Mint sok radikális művészeti mozgalom, a szituacionisták is elkötelezettek voltak az elképzelés iránt, hogy a forradalmasítsák a mindennapi életet, hogy ezzel győzzék le a kapitalista elidegenedés „élő halálát”.
Az 1968. májusi sikertelen franciaországi felkelés után az elidegenedésről szóló irodalom gyorsan eltűnt a posztstrukturalista kritikák hatására, amelyek szerint lehetetlen a társadalomtól vagy önmagától elidegenedett emberi szubjektumról beszélni, mivel a szubjektum maga is a diskurzus hatása, tehát társadalmi konstrukció. Az 1970-es és 1980-as évek során ezek a kritikák Franciaországon kívül is elterjedtek, és ennek következtében az elidegenedés témája a XXI. század elején nagyrészt eltűnt az intellektuális vitákból.
Két fő kivétel van. Először is, az elidegenedés eszméje a radikális, megváltó formájában életben maradt a művészeti és forradalmi körökben, javarészt az akadémián kívül. A szituacionizmus például még mindig nagyon is a (egyre inkább nemzetközivé váló) anarchista és punk szcéna középpontjában áll, amelyek mindkettő nagyrészt a „mainstream” városi, ipari vagy posztindusztriális élet értelmetlensége és elidegenedése elleni lázadás. Ezek a témák a „globalizációellenes” mozgalom felemelkedésével hirtelen újra a közfigyelem középpontjába kerültek, viszont az akadémián -még mindig- szinte semmilyen visszhangra nem találtak.
Másodszor, az elidegenedés eszméje a liberálisabb, javító jellegű formájában meghonosodott a szociológia bizonyos ágaiban, és így újra felbukkant abban, amit egyre inkább „posztmodern” elidegenedéselméletnek neveznek. Amikor az amerikai szociológusok az 1950-es és 1960-as években elkezdték szisztematikusan felvállalni az elidegenedés témáját, első lépésként számszerűsíthető tényezővé tették azt. Különböző kérdőíveket és technikákat dolgoztak ki az egyén elidegenedettségi fokának táblázatba foglalására; a felmérések aztán – nem teljesen meglepő módon – kimutatták, hogy a diákok mellett azok, akik a legmagasabb pontszámot kapták az elidegenedés tekintetében, pontosan az idegenek, a bevándorlók vagy más, az amerikai élet főáramában már marginálisnak definiált kisebbségi csoportok tagjai voltak. A kilencvenes években és a huszonegyedik század elején ez a szociológiai munka az identitás, és az identitásalapú társadalmi mozgalmak iránti érdeklődéssel konvergált, és az elidegenedés elméletének egy új, „posztmodern” testét hozta létre.
Az egyén szintjén az elidegenedés akkor jelentkezik, amikor összeütközés van az egyén öndefiníciója és a társadalom által számára kijelölt identitás között. Az elidegenedés így az elnyomás különböző formáinak (rasszizmus, szexizmus, ageizmus stb.) az áldozatok által ténylegesen megélt és internalizált szubjektív módjává válik. Ennek eredményeképpen, amíg a régebbi forradalmi felfogás az elidegenedést a „főáramlat” alapvetően erőszakos, emberellenes természetének lényeges elemének tekinti, a posztmodern elméletek az elidegenedést most ismét a főáramlatból való kirekesztés mértékének tekintik. A társadalom szintjén az elidegenedés posztmodern felfogása szerint az elidegenedés oka inkább a szabadság túltengése, mint hiánya; ezt a felfogást szinte lehetetlennek tűnik megkülönböztetni attól, amit a XIX. század végén az elidegenedés „modern” felfogásának neveztek. Ez a két hagyomány eddig alig érintkezett egymással – kivéve talán a „természettől való elidegenedésről” szóló legújabb környezetvédő elképzelésekben. Az, hogy hogyan és egyáltalán kapcsolatba kerülnek-e majd egymással, továbbra is nyitott kérdés.
Bibliográfia:
Geyer, Felix, ed. Alienation, Ethnicity, and Postmodernism. London and Westport, Conn.: Greenwood Press, 1996.
Ollman, Bertell. Alienation: Marx’s Conception of Man in Capitalist Society. Cambridge, U.K., and New York: Cambridge University Press, 1976.
Schmitt, Richard, and Thomas E. Moody, eds. Alienation and Social Criticism. Atlantic Highlands, N.J.: Humanities Press, 1994.
Schweitzer, David, and Felix Geyer, eds. Alienation Theories and De-Alienation Strategies: Comparative Perspectives in Philosophy and the Social Sciences. London: Science Reviews, 1989.Megjelent: New Dictionary of the History of Ideas (szerkesztette Maryanne Cline Horowitz), Volume 1, 48–49. oldal. 2005.
