Legújabb fordításunk egy rövid bevezető szöveg az anarcho-szindikalizmushoz George Woodcock-tól
A szindikalizmus az ipari szerveződés olyan módszere, amely eltávolodik a hatalomról és a kormányról, a kapitalizmusról és az államról alkotott minden hagyományos elképzeléstől. Míg a kommunizmus [1] az egyéni kapitalizmus eltörlésével a gazdasági állam formájában egy rosszabb szörnyeteget hoz létre, addig a szindikalizmus elhagyja az összes olyan igazgatási formát, amely a múltban csak az ember ember általi elnyomását és kizsákmányolását eredményezte, ezért egy olyan szervezeti forma kialakítását tűzi ki célul, amely az uralkodó osztályok érdekei helyett az ember természetes szükségletein alapul, nem a hatalom diktátumain, hanem a szabad és egyenlő egyének önkéntes együttműködésén a társadalmat alkotó emberek gazdasági szükségleteinek kielégítésére.
A szindikalizmus az anarchizmus ipari megnyilvánulása. Maga az anarchizmus olyan tanítás, amely a kormány nélküli társadalom szükségességét tanítja… Az anarchizmus az egyén kormányzat általi kényszerítése helyett, ami a legdemokratikusabb társadalomban is létezik, és még mindig fenntartja az államot, olyan társadalmat támogat, amely az egyes férfiak és nők szabad együttműködésén alapul társadalmi és gazdasági szükségleteik kielégítése érdekében.
Az önkéntes alapon történő szerveződés szükséges a termelőeszközök és a kívánatos közszolgáltatások működ(tet)éséhez, semmiféle felsőbbrendű hatalmi szervnek, parlamentjével, rendőrségével, bürokráciájával, törvénykönyveivel, adóival, hadseregeivel és titkos bel- és külpolitikai intrikáival nincs helye és értéke egy olyan társadalomban, amely az igazságosságon és az ésszerűségen alapul. Az anarchiában az ember, miután teljesítette szerződéses gazdasági feladatait, úgy élhet, ahogy akar, feltéve, hogy nem avatkozik bele embertársai szabadságába.
Az anarchisták úgy vélik, hogy a termelési eszközöknek a társadalom tulajdonát kell képezniük, közös tulajdonban kell lenniük, és hogy csak egy ilyen elrendezéssel lehet megszüntetni a magántulajdon korlátozó befolyását, és a természet és a tudomány erőforrásait teljes mértékben az emberiség javára felhasználni. Annak érdekében, hogy ne legyen lehetőség ilyen magánérdekek kialakulására, azt támogatják, hogy amint a termelőeszközöket kiveszik az azokat bitorló irányítóik kezéből, azokat ne valamilyen hatóság, elit vagy vezető irányítsa, hanem azok az emberek, akik maguk is érintettek a termelésben, azaz az egyes iparágak munkásai.
A szindikalizmus, mint már említettem, az a módszer, amellyel a munkások ilyen irányítása megszervezhető. Sőt, ez az a módszer, amellyel a munkások a tulajdonosi társadalomban megszervezhetik magukat a szabad, osztály nélküli társadalom megvalósítása érdekében.
A szindikátus olyan szakszervezeti forma, amely abban különbözik a közönséges szakszervezettől, hogy célja nem csupán a jelenlegi rendszerben a bérek és feltételek javításának elérése, hanem e rendszer megdöntése és a szabad társadalom által történő felváltása a munkások közvetlen gazdasági cselekvésén alapuló társadalmi forradalom révén. Ez nem jelenti azt, hogy figyelmen kívül hagyja a mindennapi küzdelmet, de tagjai felismerik, hogy csak a tulajdon és a hatalom struktúrájának teljes lerombolásával lehet valaha is igazságosságot és biztonságot nyújtani a munkások számára.
GEORGE WOODCOCK (1912-1995)
A szindikátus a szervezés módjában is különbözik a közönséges szakszervezetektől. A közönséges szakszervezet a kormányzati társadalom mintáját követi abban, hogy központosított formában működik, a hatalom a központban van, és állandó bürokráciával rendelkezik, amely, mint minden más bürokrácia, gyorsan kiváltságokat és hatalmat szerez, és olyan osztályba emelkedik, amelynek gazdasági helyzete lényegesen jobb, mint a munkásoké, akik fizetik őket, és akiket szolgálniuk kellene.
A szindikátus ezzel szemben a munkások iparágankénti szerveződésén alapul a munkahelyeken. Az egyes gyárak, raktárak vagy gazdaságok munkásai autonóm egységet alkotnak, ezek saját maguk irányítják ügyeiket, és minden döntést maguk hoznak meg a munkájukkal kapcsolatban. Ezek az egységek szövetségi szinten egy szindikátusban egyesülnek, amely az egyes iparágakban dolgozó munkavállalók tevékenységének koordinálására szolgál. A szövetségi szervezetnek nincs hatalma az egyes ágazatokban dolgozó munkavállalók felett, és nem vétózhatja meg az intézkedéseket, mint a szakszervezeti vezetőség. Nincs állandó bürokráciája, és a néhány kiváltságos tisztviselőt rövid időre választják meg, nincsenek olyan kiváltságaik, amelyek életszínvonalukat a munkásoké fölé emelné, továbbá semmiféle hatalmat nem gyakorolnak.
A szindikátus, amelyet ténylegesen alulról irányítanak, és amelyet nem szennyez be a hatalom eszméje vagy intézménye, minden más szervezeti formánál hitelesebben képviseli a munkavállalók akaratát és a társadalom javát. A centralizmus és a bürokrácia hiánya, a társadalom jelenlegi rendjében való bármiféle kiváltság vagy érdekeltség hiánya olyan rugalmasságot és valódi szolidaritást kölcsönöz neki, amely ideális eszközzé teszi az emberek spontán forradalmi tevékenységének csatornázására és helyes befolyásolására.
A társadalmi forradalomban a szindikátusok a munkások közvetlen gazdasági akciójának megszervezésével fogják játszani a szerepüket. A vasútnál például a munkásokat vezetik majd a vasútvonalak, állomások és a gördülőállomány kisajátításában, és abban, hogy azokat csak a forradalom céljaira használják, és nem a kisajátító urak céljaira.
A forradalom után a szindikátus fogja alkotni azt a keretet, amelyre a szabad társadalom első szakasza épül. Az anarchisták nem készítenek terveket a szabad társadalom megnevelésére vonatkozóan, mivel a társadalmi intézmények szabad és folyamatos növekedésében hisznek, felismerték, hogy mereven és gyorsan kidolgozott “fejlesztési” terv csak egy steril társadalmat hozna létre. Mindazonáltal elismerik, hogy a régi társadalom felszámolása után azonnal fel kell építeni valamilyen társadalmi struktúrát, amely átveszi a termelési eszközöket, és a társadalom gazdasági alapját az osztálytársadalomból a szabad társadalomnak leginkább megfelelővé alakítja. Ezt a szervezőeszközt találták meg a szindikátusban.
Az ipar, a közlekedés és a mezőgazdaság szervezése a szindikátusok alatt pontosan ugyanazokat a vonalakat fogja követni, mint a munkások szervezése a tulajdon társadalmának megszűnése előtti időkben, azzal a különbséggel, hogy most a munkások ahelyett, hogy a harcra szerveződnének, a valódi szabadság és igazságosság eléréséhez és fenntartásához szükséges gazdasági alap kiépítésére fognak szerveződni.
Minden egyes munkaegységet, egy gyárat vagy egy vasútállomást azok a munkások fognak működtetni, akik jelenleg is ténylegesen működtetik azt. Nem lesz hatóság, nem lesz vezetőség, minden egyes munkás a többiekkel együttesen és egyenlő mértékben felelős lesz annak az ipari egységnek a megfelelő működéséért, amelyben dolgozik.
Nem szabad azt feltételezni, hogy a szindikalista az ipar működését egyszerű dolognak tekinti. Éppen ellenkezőleg, tapasztalatból tudja, hogy az bonyolult, és úgy véli, hogy a valódi munkától elszakadt bürokrácia nem képes maximális hatékonysággal működtetni egy olyan bonyolult szervezetet, mint amilyen például a vasúté. A munkavállalók azok, akik ismerik a vasút tényleges működését, és ha tanulmányoznák a működés és a funkciók összehangolásának problémáit, akkor sokkal hatékonyabban tudnák működtetni a vasutat, mint a bürokraták. Az ilyen tudás megszerzésének lehetősége természetesen el van zárva az egyszerű vasúti dolgozók elől. (Ehelyett a társaságok inkább fordítva dolgoznak, és tanfolyamokat indítanak, hogy a bürokratáknak akadémikus módon megtanítsák a vonatműködtetés vagy a jelzőrendszer elemeit, általában kevés sikerrel.) Ebben az összefüggésben természetesen a „dolgozó” szót tág értelemben használom, hogy magába foglaljam az építőmérnöki és mozdonyépítéssel kapcsolatos műszaki személyzetet, valamint az irodai személyzet azon részeit is, amelyek a vonatüzemeltetés koordinálásával foglalkoznak, mivel mindkettő létfontosságú a vasút megfelelő működéséhez, és az ő közvetlen együttműködésükön keresztül, munkatársaikkal, a bürokraták kiküszöbölésével fog létrejönni a vasút valódi munkásellenőrzése. Ezért létfontosságú, hogy ezeket az embereket a vasutasokkal együtt bevonják minden ipari mozgalomba.
A különböző egységeket szövetségekbe fogják tömöríteni, amelyek az egész országban összehangolják munkájukat, és megállapodásokat kötnek a szekciók között, hogy biztosítsák az egyes iparágak megfelelő koordinációját. Az ipari szövetségek vagy szindikátusok viszont egy országos ipari szövetségben egyesülnek, amely a különböző iparágak tevékenységének összehangolásának eszközeként fog működni.
A gazdasági életben nem a profit és az önérdek régi motívumai fognak uralkodni. Ehelyett a társadalom tagjainak javát fogják ösztönözni, különbségtétel nélkül. Ilyen körülmények között nem lesz akadálya annak, hogy a természet és a tudomány erőforrásait az emberek által kívánt teljes mértékben kiaknázzák. Az emberek fogják eldönteni az életszínvonalat, és dolgozni fognak annak eléréséért.
Aligha feltételezhető, hogy megelégednének azzal, amit ma elviselnek, és a jobb körülmények lehetősége, valamint az ember természetes munkakedve biztosítani fogja, hogy munkások maguk találják meg az eszközöket az ipar sokkal hatékonyabb működtetésére, mint a kapitalizmusban… A vezetés hierarchikus módszerei megszűnnek. Ehelyett az adminisztrációs funkciókat maguk a munkások kapnák meg, és ahol nem lehetséges, hogy a munkások közvetlenül részt vegyenek az adminisztrációban, ott a munkások közül közvetlenül választott küldöttek, akik a munkások kívánságainak megfelelően irányítanák a különböző szolgálatok működését. Ezek a küldöttek nem rendelkeznének hatáskörrel, és nem hoznának döntéseket politikai kérdésekben. Feladatuk csupán a vasutasok munkájának koordinálása lenne, amelyet teljes mértékben önkéntes alapon végeznének.
Ezek a küldöttek semmilyen módon nem rendelkeznének hatalommal, kiváltságokkal vagy pozícióval munkástársaik fölött. Az anarchizmusban megszűnne a bérrendszer, ami az egyik legfontosabb eszköz, amellyel az uralkodó osztályok kényszerítik a munkásokat. A munkások, akik munkájukkal biztosítják a társadalom működéséhez szükséges dolgokat, cserébe hozzáférnek azokhoz a javakhoz, amelyeket a boldog élethez szükségesnek tartanak. Egyetlen munkás sem kapna többet, mint a társa, mert a hagyományos felfogás szerint az ő mestersége kétszer olyan hasznos, és nem lennének igazgatók, akik luxusban élnek, miközben az alacsonyabb fizetésű alkalmazottaik heti 60 shillingből vagy annál is kevesebből éheznek.
Az embereket nem a “hasznossságuk” szerint javadalmaznák, mivel a társadalmi értéket nem lehet számszerűsíteni, hanem a szükségleteik szerint, ami az egyetlen igazságos módja a társadalmi javak elosztásának.
[1] Woodcock itt természetesen a „megvalósult” kommunizmusról beszél, vagyis a bolsevik, marxista-leninista államszocializmusról és változatairól, és mivel ezek gyökeresen szakítottak a kommunizmus alapvető céljaival ( az osztálytársadalom és a bérmunka felszámolásával), valójában nem tekinthetők kommunista társadalmi berendezkedésnek.
