Lukáš Borl – 2025. március 21.
Ha kitör a háború, ki az agresszor és ki az áldozat? A nacionalizmus híveinek – ide értjük a baloldali nacionalistákat is – mindig van egy egyszerű, de téves válasza. Azt mondják, a háborúban mindig van egy nemzet vagy nép, amelyik az agresszor, és egy másik nemzet vagy nép, amelyik az áldozat. De ez a válasz nem állja meg a helyét a valóságban, mert maga a nemzet vagy nép fogalma egy elterelő ideológiai konstrukció.
Amit nemzetnek vagy népnek neveznek, az soha nem egy homogén csoport, hanem az összes társadalmi osztály mesterségesen létrehozott szövetségét jelenti, azok ellentétes érdekeinek ellenére. Félrevezető kijelenteni, hogy például az ukrán nép az áldozat egy háborúban, mert a valóságban ennek a „népnek” csak egy része az áldozat, míg egy másik része az agresszor, aki összecsap egy rivális agresszorral. Az úgynevezett „ukrán nép” jelentős részét az ukrán burzsoázia, helyi politikusok, bürokraták, rendőrök, határőrök, bírák, börtönigazgatók alkotják. Ők mindannyian kizsákmányolják vagy elnyomják az „ukrán nép” azon részét, amelyet mi proletariátusnak nevezünk. Az a mérce, amely szerint az egész „ukrán nép” védekező áldozat, nemcsak pontatlan ebből a szempontból, hanem szó szerint demagóg.
Az anarchista perspektíva nem támogat egyetlen népet vagy nemzetet sem, a kizsákmányoltak és kizsákmányolóik osztályközi szövetségét. Ami minket igazán érdekel, az a (globális!) proletariátus. És ha alaposan megnézzük, azt látjuk, hogy a proletariátus szenved a háború alatt mind Ukrajnában, mind Oroszországban, még akkor is, ha egy része hajlik „saját” kormányuk elnyomó politikájának támogatására. Az igazság, amit a nacionalisták figyelmen kívül hagynak, hogy ezen emberek szenvedésének okai elsősorban a két ország és a háborúban részt vevő többi állam uralkodó osztályának törekvéseiből következnek.
Ha a munkásosztály ukrán területen élő részére összpontosítunk, képletesen azt mondhatjuk, hogy az egy kalapács (az orosz állam és uralkodó osztálya) és egy üllő (az ukrán állam és uralkodó osztálya) között helyezkedik el. Konkrétan ez például abban nyilvánul meg, hogy amikor Putyin bombái ukrán városokra hullanak, a Zelenszkij-rezsim a határok lezárásával az emberek előtt és a kényszermobilizációval arra kényszeríti ezeket az embereket, hogy gyilkos tűz alatt maradjanak. A kalapács lesújt, az üllő pedig megsokszorozza pusztító hatását. Röviden, agresszió nemcsak az orosz rezsim részéről érkezik, hanem az ukrán államtól is.
A baloldali nacionalisták azt állítják, hogy a „hivatalos béke megkötése” és/vagy egy ukrajnai megszálló rezsim létrehozása után a polgári lakosság szenvedése folytatódni fog. Az anarchisták egyetértenek. Ugyanakkor azzal is érvelnek, hogy ha a terület igazgatásának monopóliumát az ukrán állam fenntartaná, akkor a polgári lakosság szenvedése is folytatódna. A háborús helyzet máris arra késztette az ukrán rezsimet, hogy egyre több olyan módszert alkalmazzon, amelyek hasonlóak azokhoz, amelyeket a Putyin-rezsimben már régóta kritizálunk (az ellenzék kriminalizálása, kényszersorozás [a sorozás eleve kényszer- a fordító megjegyzése.], háborús propaganda, kemény fellépés a dezertálás ellen, a munkások kizsákmányolása…). Együtt kellene-e éreznünk az ilyen módszerekkel, amikor azokat egy olyan rezsim alkalmazza, amely hivatalosan demokráciának vallja magát? Vagy inkább úgy kell tekintenünk erre, mint egy újabb példára a sok közül, hogy a valóságban nincs is olyan nagy ellentmondás a kapitalista demokrácia és a diktatúra között?
Valójában a történelem során többször is bebizonyosodott, hogy csak a tőke globális diktatúrája létezik, amely a világ különböző részein különböző formákat ölt. És azt, hogy ezek a formák soha nem rögzítettek, az ukrajnai valóság is mutatja, ahol a helyi állam demokráciapárti retorikát használ, de ugyanazokat az autoriter eszközöket alkalmazza, amelyeket formálisan kritizál nem demokratikus riválisa, Oroszország esetében.
Az ellenfelek azért kritizálnak minket, mert állítólag az áldozatokat hibáztatjuk. De az anarchisták nem tesznek ilyesmit. Cserébe viszont láthatjuk, hogy a nacionalizmus vagy az „egyoldalú” antiimperializmus baloldali hívei hogyan teszik áldozattá az agresszorokat. Az ukrán burzsoázia és az ukrán közszolgálat az ukrán nép része, de nem ártatlan áldozatok, akikért ki kellene állnunk. Ez egy agresszív erő, amely a Putyin-rezsimhez hasonlóan zsarnokoskodik a proletariátus felett.
Ha a világot nacionalista fogalmakkal értelmezzük, mint például „nép” vagy „nemzet”, akkor soha nem fogjuk látni, hogy ki az áldozat és ki az agresszor. A nacionalizmus olyan, mint egy sűrű ködfelhő, amely megakadályozza, hogy lássuk, mi történik a szemünk előtt.
