A háború biopolitikája és a torz bipoláris látásmód
Amikor háború tör ki, a már létező, de addig palástolt vagy letagadott szándékok teljesen nyilvánvalóvá válnak. Háború előtt könnyű antiautoriter retorikával elfedni az állami beavatkozást támogató hozzáállást, háború idején azonban kiderül, mennyire valódi vagy álszent ez a retorika. A következő kommentárban mindezt a Solidarity Collectives és támogatóinak példáján keresztül mutatjuk be.
A Solidarity Collectives egyik cikkében (https://www.solidaritycollectives.org/en/biopolitics-of-war-forced-deportation-of-ukrainian-children/) olvashatunk Foucault biopolitikai tézisére utaló passzusokat: „A modern állam biopolitikája nem korlátozódik büntető vagy tiltó funkciókra; figyelemmel kíséri a születési és halálozási arányokat, kötelezővé teszi az oltásokat, karantént és mozgósítási intézkedéseket rendel el.”
Bár ez az állítás igaz, a Solidarity Collectives esetében alkalmazása manipulatív és szelektív módon történik, kizárólag a betörő orosz hadseregre és az orosz állami hatóságokra vonatkoztatva. Cikkükben felhívják a figyelmet a gyermekek elrablására és kényszerű asszimilációjára. Azonban sem ez, sem más cikkük nem fordít hasonló figyelmet az ukrán hadsereg által elrabolt férfiakra és kényszerű frontra küldésére, ahol aztán többségük meghal, pedig inkább elhagynák azt, hogy biztonságba kerüljenek.
A Solidarity Collectives az alábbi állítással folytatja háborús propagandáját: „A Yale Egyetem Bring Kids Back UA kampány keretében végzett tanulmányának köszönhetően jelenleg 19.546 gyermekről tudunk, akiket erőszakkal szállítottak át vagy deportáltak az Orosz Föderáció területére, a gyermekek tényleges számát azonban a megszállás és az aktív ellenségeskedés körülményei között nem lehet kiszámítani.”
Miért nevezzük ezt háborús propagandának? Mert szelektív információhasználattal egyik háborúzó államot agresszorként, más állami (vagy államot támogató) szereplőket pedig ártatlan áldozatokként ábrázol. 19.546 erőszakkal áttelepített gyermekről beszélnek. Az Ukrajnában a frontra kényszerrel elhurcolt férfiak száma ezt meghaladja ugyan, ezt a számot azonban mégsem említik, ahogyan arról sem írnak, hogy létezik ez a jelenség, és hogy éppúgy küzdeni kell ellene, mint ahogyan az Orosz Föderáció által folytatott gyermekrablás ellen is.
A Solidarity Collectives így folytatja: „Ez tankönyvi példája a totalitárius stílusú biopolitikára: a »mentés« vagy »evakuálás« ürügyével a gyermek az állami politika tárgyává válik – életét megtervezik, megváltoztatják és kihasználják, mintha nem ember, hanem eszköz lenne. Lényegében ez a jövő gyarmatosítása.”
Ezzel szintén egyet lehet érteni. De ugyanakkor felmerül a kérdés: miért nem alkalmazza a Solidarity Collectives ugyanezt a perspektívát azokkal a proletárokkal kapcsolatosan, akik Ukrajnában az ukrán állami politika tárgyává válnak – akiknek életét úgy tervezik, alakítják és használják, mintha nem emberek volnának, hanem eszközök?
A múlt és a jelen számos példája bizonyítja, hogy a háború nemcsak kiirtás révén pusztítja el az embereket, hanem azáltal is, hogy nyomást gyakorol a túlélőkre, hogy megváltoztassa a személyiségüket. A háború áldozatai gyakran maguk is agresszorokká válnak, vagy az agresszorok nyílt vagy „csendes” támogatóivá. Érzékenyek egyesek szenvedésekre, de mások iránt közömbösek maradnak. Kifejezik szimpátiájukat a megszálló hadsereg által elrabolt gyermekek iránt, de a „hazai” hadsereg által elrabolt és halálba küldött férfiak nem részesülnek ilyen szimpátiában. Itt egy torz, kétpólusú nézetről van szó: a megszálló hadsereg abszolút gonosz, a megszállt állam hadserege pedig tisztán jó. Csak ez a két pólus látható, közöttük pedig semmi. Ráadásul ezeket a pólusokat gyakran a jó és a gonosz absztrakt retorikájával írják le, vagy hamis ellentétek ismételgatésével, mint például fasizmus versus antifasizmus, diktatúra versus demokrácia, imperializmus versus antiimperializmus stb.
Ha a háborús helyzetről alkotott kép ennyire torz, nem csoda, hogy míg az orosz hadsereg gyermekrablásait háborús bűncselekményként ábrázolják – ami kétségtelenül az –, addig a katonai szolgálatra alkalmas korú férfiak elrablását szükséges védekezésként címkézik, vagy teljesen figyelmen kívül hagyják. Azok, akik ezt a logikát támogatják, kritikusaikat putyinizmussal vagy oroszbarát propagandával vádolják. Szerintük nem szabad felhívni a figyelmet az ukrán férfiak elrablására és kényszerű feláldozására, mert Putyin ezt a jelenséget használja fel a háborús propagandájában. Mintha az indokaink, amiért valamiről beszélünk, megegyeznének Putyin motivációival. Beszélnünk kell a fontos kérdésekről, még akkor is, ha ellenségünk ugyanazokat a problémákat használja ki. Világossá kell tennünk eltérő motivációinkat, hozzájárulva ezzel egy átfogó megoldáshoz, amely az elrablások elleni küzdelem mellett – amelyeket mind Oroszország, mind Ukrajna folytat – magában foglalja Putyin propagandája és az imperialista blokkok gyakorlatai elleni küzdelmet is.
Mi itt azt kritizáljuk, amit mindazok jól ismernek, akik visszatekintenek a II. világháború eseményeire. Hitler, a nácik, a gázkamrák, a holokauszt, a háború kiterjesztése – mindezt arra használták, hogy igazolják a hallgatást Sztálin gulágjairól vagy az amerikai és brit munkásmozgalom elnyomásáról. De nemcsak arra használták, hogy csendben maradjanak, hanem arra is, hogy az antifasiszta népfront nevében csatlakozzanak az amerikai, brit és „szovjet” imperializmushoz. Más idők, más háborúk, de még mindig ugyanaz a tendencia, hogy „megvédjék” vagy lekicsinyeljék a hazai zsarnokságot, mert a „külső” ellenséget ábrázolják a legnagyobb, legveszélyesebb ellenségként, és ráadásul bizonyos esetekben a zsarnokságot arra használják propagandájukban, hogy „védelmezzék” vele a saját zsarnokságukat.
A Solidarity Collectives szerint: „Oroszország gyakran »antifasiszta küzdelem« néven álcázza agresszióját, retorikájában felszabadításra hivatkozva, de a deportálás, a kényszerű oroszosítás és a gyermekek identitásának eltörlése nem humanitárius misszió. Ez imperialista erőszak, amelyet a biopolitika logikája igazol.”
Mi ezzel egyetértünk. Ugyanakkor szeretnénk hozzátenni egy fontos tényt: Ukrajna gyakran „antiimperialista küzdelemnek” álcázza agresszióját, retorikájában felszabadításra hivatkozva, de a deportálások, a kényszerű besorozás és a háborús övezetből való kiutazási tilalom gyakorlata egyáltalán nem humanitárius misszió. Ez imperialista erőszak, amelyet a biopolitika logikája igazol.
Mindenkit, aki imperialista jellegének megkérdőjelezésével szeretné lekicsinyelni ezt az erőszakot, emlékeztetnénk egy tényre: az ukrán hadsereg az európai és amerikai imperializmus katonai ellátásától függ, ezért nehéz azt állítani, hogy egyrészt van egy imperialista agresszor – Oroszország –, másrészt pedig egy védekező, nem imperialista áldozat – Ukrajna. Az imperialista hatalmak egyik szövetségese aligha tagadhatja részvételét az imperialista agresszióban. Azok az imperialista államok, akik katonai felszerelést biztosítanak Ukrajnának, a Gázában népirtást elkövető Izrael számára is biztosítják azt. Ezen összefüggések figyelmen kívül hagyása biztosan nem segít abban, hogy egy olyan komoly elemzést dolgozzunk ki, amely lehetővé tehetné számunkra a valóság konstruktív megváltoztatását.
A rossz elemzés rossz következtetésekhez vezet, a rossz következtetések pedig tragikus gyakorlatokhoz.
– Névtelen anarchisták
– 2026. február
video: az ukrán hadsereg „toborzóinak” emberrablási kísérete
