Ezt a nyilatkozatot a Latin-Amerikai Anarchista Koordináció (Coordinación Anarquista LatinoAmerica, CALA) tagszervezetei készítették és szignózták. A Fekete Rózsa/Rosa Negra (BRRN) testvérszervezetként kapott meghívást a nyilatkozat aláírására.
A Latin-Amerikai Anarchista Koordináció és testvérszervezetei elítélik az amerikai kormány, a Trump-adminisztráció által vezérelt közvetlen beavatkozás jelentette fenyegetéseket Venezuelában.
Ezek az intervenciós kísérletek és fenyegetések nem elszigetelt esetek, és nem is ideiglenes válaszok a „biztonság”, a „kábítószer-kereskedelem” vagy a „terrorizmus” állítólagos problémáira. Éppen ellenkezőleg, ezek részei a latin-amerikai és karibi térségben az imperialista beavatkozások hosszú történelmének, amelyek hatásai szisztematikusan a régió elnyomott népeire és osztályaira nehezednek.
A történet jól ismert: minden alkalommal, amikor az Egyesült Államok ezekre az ürügyekre hivatkozott, az eredmény társadalmi pusztítás, szuverenitásvesztés és erőszak lett. A Panamában 1989-ben, az Irakban 2003-ban és a régiónkban végrehajtott több beavatkozás is azt mutatja, hogy ez nem a „demokrácia védelméről” szól, mint inkább a politikai, katonai és gazdasági ellenőrzésről. Venezuela esetében ezek a fenyegetések több mint egy évtizedes gazdasági blokádra rakódnak, amely súlyosan érintette az emberek mindennapi életét, fokozta a hiányt, a bizonytalanságot és a materiális feltételek romlását.
E tekintetben fontos hangsúlyozni, hogy az imperialista agresszió nem a kormányzó eliteket bünteti, hanem közvetlenül a népi rétegeket sújtja. A blokádok, szankciók, a katonai megfélemlítés és pénzügyi fojtogatás nem „sebészi” eszközök: ezek a gazdasági háború mechanizmusai, amelyek célja egy egész nép ellenállásának megtörése, fegyelmezése és egy alárendelt szerep elfogadásának kikényszerítése.
Ennek a logikának egy közelmúltbeli, feltűnő példája az amerikai fegyveres erők által elkövetett kalózkodás és nyílt útonállás, amikor egy venezuelai olajszállító tartályhajót egyoldalú szankciók védelme alatt lefoglaltak és kisajátítottak. A jogi formalitásokon túl, amelyekkel Washington megpróbálja igazolni ezeket a cselekményeket, nyilvánvaló, hogy ez modern kalózkodás: katonai, igazságszolgáltatási és pénzügyi hatalom felhasználása erőforrások kisajátítására. Ez nemcsak a venezuelai állam elleni támadás, hanem közvetlen agresszió a nép ellen is, mert minden lefoglalt szállítmány, minden visszatartott eszköz és minden elkobzott tulajdon súlyosbítja a blokád által előidézett életkörülményeket.
Ráadásul az, hogy az emberek életét semmibe veszik, nyilvánvaló abból, hogy milyen könnyedén lőtték ki a robbanószereket a venezuelai partoknál halászó hajókra, elvéve nemcsak az emberek megélhetését, hanem az életüket és a jogukat is, hogy védekezzenek a bizonyítatlan vádak ellen. A mészárlást a televízió közvetítette, a hatalom csúcsán állók pedig megünnepelték.
Az ilyen típusú intézkedések egyértelműen megmutatják, mit jelent ma az Egyesült Államok által védett „nemzetközi rend”: egy olyan rendszert, amelyben a nagyhatalmak maguknak tartják fenn a jogot, hogy eldöntsék, ki kereskedhet, ki termelhet és ki érdemel büntetést. A nemzetközi jog szelektív, rugalmas a szövetségesekkel szemben, és brutálisan merev azokkal szemben, akik nem engedelmeskednek. Ebben az összefüggésben a hajók lefoglalása, a vagyon befagyasztása és a gazdasági szankciók háborús fegyverekként működnek, még akkor is, ha azokat adminisztratív intézkedésekként tüntetik fel.
A María Corina Machadónak a közelmúltban odaítélt Nobel-békedíj ugyanezt a cinizmust és kettős mércét tükrözi. Az ilyen típusú díjak nem egyetemes értékeket fejeznek ki, hanem geopolitikai álláspontokat. Ez az elismerés messze nem a venezuelai nép jogainak valódi védelmét jelenti, hanem az imperialista hatalmak politikai gesztusát egy olyan vezető felé, aki nyíltan támogatta a szankciókat, a gazdasági blokádokat és a beavatkozással való fenyegetést. A venezuelai jobboldal, távol attól, hogy kiutat kínáljon a munkásosztály számára, ily módon egy olyan stratégia nélkülözhetetlen partnereként tünteti fel magát, amely tovább fokozza a társadalmi szenvedést és függőséget.
A Monroe-doktrína explicit újbóli megjelenése a legutóbbi amerikai kormányzati dokumentumokban és nyilatkozatokban csak megerősíti ezt a lépést. Az „Amerika az amerikaiaké” – vagyis Washington érdekeié – régi szlogenje ismét eufemizmusok nélkül hangzik el, visszaállítva azt az elképzelést, hogy Latin-Amerika egy természetes uralmi övezet. Ez nemcsak Venezuelát, hanem a kontinens összes népét fenyegeti, mivel legitimálja az intervenciókat, a gazdasági nyomásgyakorlást, az államcsínyeket és a birodalmi érdekektől eltérő kormányok kényszerű igazodását. Kiváló példa erre a Trump-kormány példátlan beavatkozása Argentínában az elmúlt hónapokban, különösen a belföldi gazdaságpolitika terén, a devizapiacon, sőt még a választási folyamatot illetően is, ami hirtelen lendületet adott Milei kormányának.
A jelenlegi helyzetben az Egyesült Államok már nem vitathatatlan hatalom, de továbbra is központi szereplője marad a erőszakon, kifosztáson és kényszerítésen alapuló világrendnek. Növekvő agresszivitása saját belső válságait és annak szükségességét is tükrözi, hogy megerősítse ellenőrzését az olajban, ásványi anyagokban, vízben és biodiverzitásban gazdag stratégiai területek felett. Latin-Amerika újfent egy igazán veszélyes imperialista projekt zsákmányának és hátvédjének tűnik.
Az emberek önrendelkezésének védelme – az úgynevezett „nemzeti” keretek között elnyomott, kizsákmányolt és elnyomott osztályoké – nem jelenti azt, hogy idealizáljuk a kormányokat vagy tagadjuk a venezuelai folyamatban rejlő belső ellentmondásokat, amelyekkel szemben mi is kritikusak vagyunk, hanem azt, hogy teljes mértékben elutasítjuk a külföldi beavatkozást, és megerősítjük minden elnyomott, kizsákmányolt és elnyomott osztály jogát, hogy fenyegetések, blokádok és megszállások nélkül küzdjön sorsa javításáért. Ilyen értelemben megerősítjük, hogy ebben a helyzetben a szerveződés nem jöhet felülről, ahogyan nem ruházható át állami struktúrákra sem, hanem csakis alulról épülhet fel, a népi szerveződés és mindazok közvetlen részvétele révén, akik ostromkörülmények között kénytelenek élni mindennapi életüket.
A kifosztott hajó esete, akárcsak a gazdasági blokád egésze, azt mutatja, hogy az imperializmus nem a kormányok „kijavítására” irányul, hanem az éhínség, az elszigeteltség és a kollektív büntetés révén egész népek leigázására.
Venezuelában, akárcsak Latin-Amerika többi részén, a bürokratizálódás, a korlátozások és az állammal szembeni feszültségek okozta nehézségek ellenére, amelyek gyengítik a helyi szervezeteket, a kommunák, a területi egységek és a népi szervezetek formái nap mint nap anyagi és társadalmi ellenállást tanúsítanak a blokáddal, az áruhiánnyal és az imperialista agresszióval szemben.
Küzdelmünk túllép az államok által szabott határokon, és egyesít minket az összes elnyomott osztállyal. Az északi imperialista kormány idegengyűlölő, rasszista és üldöző álláspontot képvisel a területén élő migráns közösségekkel kapcsolatosan. A Venezuelára mért támadás ideológiailag az Egyesült Államokban – és más államokban – rejlő rasszizmuson alapul, amely a határokon belül és kívül egyaránt a domináns osztályok javát szolgálja.
E támadással szemben anarchistaként elítéljük az amerikai kormányt, és azt állítjuk, hogy a megoldás nem az erősebb államoktól vagy a hatalmak közötti vitáktól, sem pedig az államok által és az államok számára létrehozott úgynevezett nemzetközi szervezetektől fog származni, hanem egy erős, alulról szerveződő néptől, amely politikai függetlenséggel rendelkezik és megvan a valós képessége megkérdőjelezni a hatalmat.
Latin-Amerika történelme azt mutatja, hogy az imperializmus minden előretörése még kedvezőtlen körülmények között is ellenállásba ütközött. Ez igazolja a méltóságot és a kollektív válaszadás képességét, ami az alulról jövő népi hatalom materiális alapja.
Az imperializmussal szemben a semlegesség nem lehetséges. Vagy az uralom, a kifosztás és a háború oldalán állsz, vagy az elnyomottakén.
Elkötelezettségünk hosszú távú, de egyértelmű: megerősíteni a népi szervezeteket, elmélyíteni az ellenállást, és alulról építeni egy emancipatorikus horizontot a világ elnyomott osztályai számára.
Az imperializmus nem fog győzni!
Éljen soká mindenki, aki felveszi a harcot!
Latin-Amerikai Anarchista Koordináció (CALA)
Uruguayi Anarchista Föderáció (FAU) – Uruguay
Santiagói Anarchista Föderáció (FAS) – Chile
Brazil Anarchista Koordináció (CAB) – Brazília
Rosariói Anarchista Föderáció (FAR) – Argentína
Anarchista Ellenállási Szervezet (OAR) – Argentína
Tucumán Anarchista Szervezet (OAT) – Argentína
Cordobai Anarchista Szervezet (OAC) – Argentína
Santa Cruz-i Anarchista Szervezet (OASC) – Argentína
La Tordo Negro – Enterrianai Anarchista Szervezet – Argentína
Impulso Anarchista Szervezet – Argentína
Testvérszervezetek
Fekete Rózsa Anarchista Föderáció (BRRN) – USA
