Mit jelent az „anarchia” szó?
Az anarchia görög eredetű szó, az an (vagy a) előtag valaminek a tagadására, a hiányára utal, míg az archos jelentése ’uralkodó’, ’hatalom’, ’irányító’, ’vezető’, ’felelős’, ’tekintély’. Vagy ahogy Pjotr Kropotkin fogalmaz, az anarchia a ’hatalomellenesség’ jelentésű görög szóból származik.[1]
A görög anarchos és anarchia szavakat gyakran használják „kormányzatnélküliség” értelemben, de mint látható, az anarchizmus szigorúan vett, eredeti jelentése túlmutat azon, hogy „le a kormánnyal”. Az an-archia jelentése ’vezető nélkül’, vagy még általánosabban, tekintély nélkül’, és az anarchisták a szót mindig ebben az értelemben használják. Ennek megfelelően Kropotkinnál is azt találjuk, hogy az anarchizmus „nem csupán a tőkét, hanem a kapitalizmus hatalmának fő forrásait is támadja: a jogot, az autoritást és az államot.”[2]
Az anarchisták számára az anarchizmus jelentése „nem szükségszerűen a rend hiánya, ahogy általában feltételezik, hanem az uralom hiánya”[3].
Ahogy David Wieck remekül összefoglalja:
„Az anarchizmus olyan általános társadalmi és politikai eszmeként értelmezhető, amely kinyilvánítja mindennemű hatalom, a szuverenitás, az uralom, a hierarchikus viszonyok tagadását és ezek lebontásának szándékát… Az anarchizmus tehát több, mint államellenesség… [még ha] érthető módon a kormányzat (az állam) … áll is az anarchista kritika középpontjában.”[4]
Tehát az anarchizmus nem pusztán állam- vagy kormányellenes mozgalom, mindenekelőtt magával a hierarchiával áll szemben. Miért? Mert a hierarchia az a szervezeti struktúra, amely megtestesíti az uralmat. Mivel az állam a hierarchia csúcsát jelenti, az anarchisták definíció szerint államellenesek; de ez nem elégséges definíciója az anarchizmusnak.
A valódi anarchisták a hierarchikus szerveződés minden formájával szemben állnak, nem csupán az állammal. Brian Morris szavaival:
„Az anarchia terminus a görög nyelvből ered, és lényegét tekintve azt jelenti, ’uralkodó nélkül’. Az anarchisták olyan emberek, akik elutasítják a kormányzás vagy a kényszerítő erejű autoritás minden formáját csakúgy, mint a hierarchia és az uralom minden formáját. Szemben állnak tehát mindazzal, amit a mexikói anarchista, Flores Magon „sötét szentháromságnak” nevez – az állammal, a tőkével és az egyházzal. Az anarchisták így szemben állnak a kapitalizmussal és az állammal épp úgy, ahogy a vallási tekintély formáival. De az anarchisták egyúttal igyekeznek különböző eszközökkel véghez vinni vagy megteremteni a feltételeit az anarchiának, ami egy kényszerítő erejű intézmények nélküli decentralizált társadalom, amely önkéntes társulások föderációjáként szerveződik.”[5]
A „hierarchiára” ebben a kontextusban hivatkozni meglehetősen új fejlemény – a „klasszikus” anarchisták, mint Proudhon, Bakunyin vagy Kropotkin is használták a szót, de csupán ritkán (általában az „autoritás”-t részesítették előnyben, ami rögtön felidézi az „autoriter” kifejezést). Az írásaikból azonban világosan kiderül, hogy a filozófiájuk szembehelyezkedik a hierarchiával, bármiféle hatalmi egyenlőtlenséggel vagy az egyének privilégiumaival. Bakunyin ezt hangsúlyozta akkor, amikor támadta a „hivatalos” tekintélyt, de védelmébe vette a „természetes ráhatást”, a „természetes befolyást”, és akkor is, amikor azt mondta:
„Lehetetlenné akarjátok tenni, hogy bárki elnyomhassa az embertársát? Akkor biztosítsátok azt, hogy senki ne rendelkezzen hatalommal.”[6]
Ahogy Jeff Draughn megjegyzi,
„bár a ’forradalmi tervnek’ látens módon mindig is része volt, a szélesebb értelemben vett hierarchiaellenesség csupán az utóbbi időben képezi alaposabb vizsgálat tárgyát. Mindazonáltal ennek gyökere világosan megtalálható az „anarchia” szó görög eredetében.”[7]
Hangsúlyozzuk, hogy a hierarchiával való szembenállás az anarchisták részéről nem korlátozódik az államra és a kormányra. Minden gazdasági és társadalmi viszonyt épp úgy magába foglal, mint politikait, különösen azokat, amelyek a tőkés tulajdonnal és a bérmunkával kapcsolatosak. Ezt láthatjuk Proudhon azon érvelésében is, miszerint
„a tőke … megfelelője a politikai mezőben a kormány… A kapitalizmus gazdasági eszméje, az uralom vagy a kormány politikai eszméje és az egyház teológiai eszméje valójában ugyanaz a számos módon összekapcsolódó eszme. Egyet támadni közülük annyi, mint mindegyiket támadni. … Amit a tőke tesz a munkással és az állam a szabadsággal, azt teszi az egyház a szellemmel. Az abszolutizmus e szentháromsága épp olyan káros a cselekvésben, mint a gondolkodásban… Az emberek elnyomásának
leghatékonyabb módja, ha a testüket, az akaratukat és az értelmüket egyidejűleg ejtik rabságba.”[8]
Emma Goldman ennek megfelelően helyezkedik szembe a kapitalizmussal, amelyben „az embernek el kell adnia a munkaerejét”, ezáltal pedig „hajlamai és döntései alárendelődnek egy főnök akaratának.”[9]
Negyven évvel korábban Bakunyin ugyanígy érvel, amikor kifejti, hogy a jelenlegi rendszerben „a munkás egy adott időre eladja a személyiségét és a szabadságát” a tőkésnek a bérért cserébe.[10]
Tehát az anarchia nem csupán annyit jelent, hogy „le a kormánnyal”, hanem szembenállást jelent a hierarchia és az autoriter szerveződés minden formájával. Kropotkin szavaival, „a társadalom anarchista elképzelésének eredete… a társadalom autoriter felfogásának és hierarchikus szerveződésének…. kritikáján [alapszik]…; és … azon tendenciák megfigyelésén, amelyeket az emberiség progresszív mozgalmainál látunk.”[11]
Malatesta szerint az anarchizmus „a társadalmi igazságtalanság elleni erkölcsi lázadásból született”, és „a társadalmi bajok konkrét oka” a „tőkés tulajdonban és az államban” keresendő. Amikor az elnyomottak „megkísérelték megdönteni az államot és a tulajdont – akkor született az anarchizmus.”[12]
Tehát annak bizonygatása, hogy az anarchizmus pusztán államellenesség, hamis értelmezése a szónak és annak, ahogyan azt az anarchista mozgalom használja.
Miként Brian Morris kifejti, „amikor valaki a klasszikus anarchisták írásait… vagy az anarchista mozgalom jellegét… vizsgálja… nyilvánvalóan látszik, hogy soha nem használták ebben a szűk értelemben (mintha csupán államellenes lenne). A mozgalom mindig is ellenszegült a hatalom és a kizsákmányolás minden formájának, és egyaránt kritikusan viszonyult a kapitalizmushoz, a valláshoz és az államhoz.”[13]
Valamint – csak hogy a nyilvánvalót még egyértelműbbé tegyük – az anarchia nem káoszt jelent, sem azt, hogy az anarchisták káoszra vagy fejetlenségre törekednének. Ehelyett egy egyéni szabadságon és önkéntes társuláson alapuló társadalmat kívánunk létrehozni. Más szóval, alulról szerveződő rendet, nem a hatóságok által felülről betartatott zűrzavart. Az igazi anarchia ilyen társadalom lenne, egy uralkodók nélküli társadalom.
Az első fejezetben tárgyaljuk azt, hogyan nézne ki egy anarchista társadalom, de addig is Noam Chomsky-t idézzük, aki a legfontosabb szempontot emeli ki, amikor azt állítja, hogy egy valóban szabad társadalomban
„minden olyan emberi interakció, ami több a személyesnél – ami azt jelenti, hogy ilyen vagy olyan módon intézményi formát ölt – a közösségben, a munkahelyen, a családban, a szélesebb társadalomban, vagy bárhol is legyen, a résztvevők közvetlen kontrollja alatt kell lennie. Vagyis ez jelentheti a munkástanácsokat a gyárban, a népi demokráciát a közösségekben, a közöttük lévő interakciót, szabad társulásokat nagyobb csoportokban, egészen a nemzetközi társadalomig.”[14]
A társadalomnak nem kellene többé főnökök és dolgozók, kormányzók és kormányzottak hierarchiájában széttagolódnia. Ehelyett egy anarchista társadalom részvételi alapon szerveződő szabad társulásokból, alulról felfelé épülne fel. Meg kell jegyeznünk, hogy az anarchisták, amennyire lehetőségükben áll, ma is igyekeznek kialakítani ezt a társadalmat a szervezeteikben, küzdelmeikben és tevékenységükben.
[1] – Pjotr Kropotkin: Anarchism: A Collection of Revolutionary Writings, Dover Publication, 2002., 284.
[2] – Uo., 150.
[3] – Benjamin Tucker: Instead of a Book by a Man Too Busy to Write One: A Fragmentary Exposition of Philosophical Anarchism. Elibron Classics (reprint), [1897.], 13.
[4] – David Wieck: The Negativity of Anarchism. In: Howard J. Ehrilich (ed.) Reinventing Anarchy, Routledge, London, 1979., 139.
[5] – Brian Morris: Anthropology and Anarchism. In: Anarchy: A Journal of Desire Armed, 45., 38.
[6] – G. P. Maximoff: The Political Philosophy of Bakunin. The Free Press, Glencoe, Illinois, 1953, 271.
[7] – Jeff Draughn: Between Anarchism and Libertarianism: Defining a New Movement. URL: http://www.ozarkia.net/bill/anarchism/library/DraughnBAL.html
[8] – Idézi: Max Nettlau: A Short History of Anarchism, Freedom Press, 1971., 43-44.
[9] – Emma Goldman: What I Believe. In: Red Emma Speaks (ed.: Alix Kates Shulman), 1972., 50.] URL: http://188.165.199.119/files/Red%20Emma%20Speaks.pdf
[10] – G. P. Maximoff: The Political Philosophy of Bakunin, 271.
[11] – Pjotr Kropotkin: Anarchism, 158.
[12] – Errico Malatesta: His Life and Ideas. Freedom Press, London, 1965., 19. URL: https://libcom.org/library/errico-malatesta-his-life-ideas
[13] – Brian Morris: Anthropology and Anarchism, 40.
[14] – Noam Chomsky: Anarchism Interview, 2004. URL: https://chomsky.info/20040714
Mi a különbség a magántulajdon és a személyes tulajdon között?
Az anarchisták a „magántulajdont” (vagy röviden csak „tulajdont”) bizonyos, mások irányítására és kizsákmányolására szolgáló tárgyak vagy privilégiumok államilag biztosított kisajátításaként értelmezik. Ugyanakkor a „személyes javak” olyan dolgok, amelyek nem mások kizsákmányolására szolgálnak (pl. egy autó, egy hűtőszekrény, egy fogkefe stb.). Vagyis számos dolog sorolható a tulajdon és a személyes tulajdon közé is attól függően, mire használatos.
Összefoglalóan, az anarchisták azt a tulajdont támogatják, amely „nem használható mások kizsákmányolására – azokat a személyes javakat, amelyeket gyerekkorunktól felhalmozunk és életünk részévé válnak.”
Ellenezzük viszont a birtoklás azon formáját, amely „az emberek kizsákmányolására használható – földek és épületek, termelési és elosztási eszközök, nyersanyagok és gyártási cikkek, pénz és tőke.”[1]
A bevett gyakorlat szerint az anarchisták a tulajdonnak azokat a formáit ellenzik, amiket kevesen birtokolnak, és sokan használnak. Ennek eredményeképp az előbbiek irányítják az utóbbiakat, és arra használják őket, hogy számukra többletet termeljenek (akár közvetlenül, mint az alkalmazottak esetében, akár közvetetten, mint a bérlők esetében).
A legfontosabb különbség, hogy a „személyes tulajdon” elképzelése a „használati-” vagy „haszonélvezeti” jog koncepcióján nyugszik, míg a „magántulajdon” a használat és a birtoklás kettéválasztásában gyökeredzik.
Például egy ház, amiben él valaki, a személyes javak körébe tartozik, míg ha azt bérbe adjuk másnak profit érdekében, magántulajdonná válik. Hasonlóképpen, ha egy fűrészt arra használunk, hogy megéljünk önalkalmazásban álló ácsként, a fűrész a személyes tulajdonunk; míg ha bérért alkalmaznak valakiket azért, hogy a fűrészt más profitja érdekében használják, akkor magántulajdon.
Mondanunk sem kell, hogy a tőkés munkahely, ahol a munkásokat egy főnök irányítja, a „magántulajdon” egyik példája, míg egy szövetkezet, ahol a munkások igazgatják a saját munkájukat, a „személyes tulajdont” példázza. Hogy Proudhon-t idézzük:
„A tulajdonos az az ember, aki egy termelési eszköz fölött meglévő abszolút irányításánál fogva jogot formál az eszköz termékének haszonélvezetére anélkül, hogy azt maga használná. E célból kölcsönadja.”[2]
Bár eleinte zavarba ejtő lehet e különbségtétel, nagyon hasznos a tőkés társadalom természetének megértéséhez. A tőkések hajlamosak a „tulajdon” szót használni bármire a fogkefétől a multinacionális vállalatokig – nagyon különböző dolgokra nagyon különböző társadalmi hatással. Így Proudhon:
„A tulajdon eredetileg a saját vagy személyes tulajdon szinonímája volt. Arra utalt, hogy az egyéneknek különleges joguk van bizonyos dolog használatára. De amint ez a használati jog érvényesült és mindenek fölött álló lett – azaz a haszonélvező a személyes használat jogát felváltotta arra a jogra, hogy a dolgot a szomszédja munkaerejével „használja” –, a tulajdon természete megváltozott és a fogalma összetettebbé vált.”[3]
Proudhon képletesen a szeretőt a személyes tulajdon birtokosával, a férjet pedig a magántulajdonéval azonosította. Mint hangsúlyozta, a „magántulajdon kettős meghatározottsága – uralom és birtoklás – kiemelt fontossággal bír; és világosan kell látnunk annak érdekében, hogy megértsük” miről is szól az anarchizmus. Tehát bár némelyek megkérdőjelezhetik e különbségtétel szükségességét, ennek oka nyilvánvaló. Ahogy Proudhon kifejti, „az a helyes, ha a különböző dolgokat különböző nevekkel illetjük, ha pedig a „tulajdon” elnevezést megtartjuk az előbbire [személyes tulajdon], akkor az utóbbit [tulajdon általi uralom] rablásnak, fosztogatásnak, banditizmusnak kellene hívnunk. Ha viszont megtartjuk a „tulajdon” elnevezést az utóbbira, az előbbire a személyes tulajdon kifejezést kell alkalmaznunk, vagy más megfelelőjét; különben egy kellemetlen szinonímiával kell bajlódnunk.”[4]
A magántulajdon és a személyes tulajdon közötti különbség láthatóvá válik abból is, milyen hatalmi viszonyokat hoznak létre. Vegyük például a tőkés munkahelyet, ahol nyilvánvalóan azok határozzák meg a munkahely működését, akik birtokolják, nem pedig azok, akik a tulajdonképpeni munkát végzik. Mindez egy már-már totalitáriánus rendszert eredményez. Ahogy Noam Chomsky kifejti, „a totalitáriánus terminus elég pontos.
Nincs olyan emberi intézmény, amely annyira közelítene a totalitarianizmushoz, mint egy üzleti vállalat. Úgy értem, hogy a hatalom teljesen felülről ered. Lehetsz valahol a lent és a fent között, parancsokat kapsz felülről, amiket lefelé továbbítasz. Végső soron minden a tulajdonosok és a befektetők kezében van.” Vagyis a tulajdonképpeni termelőknek nincs fennhatóságuk a saját tevékenységük felett, sem a munkájuk terméke, sem az általuk használt termelési eszközök felett. A modern tőkés társadalomban a termelő alávetett azoknak, akik birtokolják vagy menedzselik a termelési folyamatot.
Egy anarchista társadalomban, amint azt már említettük, a tulajdonképpeni használat tekinthető az egyetlen jognak. Ennek értelmében a munkahelyet azok szervezik és működtetik, akik benne dolgoznak, így csökkentve a hierarchiát, növelve a szabadságot és egyenlőséget a társadalmon belül. Ennélfogva a magántulajdonnal és a kapitalizmussal való anarchista szembenállás az anarchista alapelvek természetes folyománya. Így minden anarchista egyetért Proudhonnal abban, hogy „A birtoklás jog; a magántulajdon jogellenes. Tartsuk vissza a magántulajdont, és tartsuk fenn a birtoklást.”[5]
Ahogy Alexander Berkman keretezi ezt a különbségtételt, az anarchizmus „lebontja a termelési eszközök olyan magánbirtoklását és elosztását, ahogy az a tőkés üzletben működik. A személyes tulajdon csak azokra a dolgokra terjed ki, amelyeket használsz. Vagyis az órád a tiéd, de az óragyár a népé. A föld, a gépek és minden más közmű kollektív tulajdonba kerül, amit nem lehet sem eladni, sem megvenni. A tulajdonképpeni használat lesz az egyetlen jog – nem a tulajdonjogra, hanem a birtoklásra.”[6]
A tulajdon különböző formáinak elemzése a szocialista és az individualista anarchizmusnak is a középpontjában áll. Ez azt jelenti, hogy minden anarchista igyekszik megváltoztatni az emberek véleményét arról, hogy mik tekinthetőek a birtoklás érvényes formáinak, hogy „az anarchista nézet, mely szerint a kihasználtságnak és a használatnak feltételeket és határokat kellene szabnia a földbirtoklásnak”, uralkodó nézet legyen, és hasonlóképpen meggyőződjünk arról, hogy „az egyéneket többé nem védhetik meg a társaik semmi másban, mint a személyes foglalkozásban és a földművelésben.”[7]
A legfontosabb különbség, hogy hogyan alkalmazzák ezt az alapelvet.
A tulajdon ezen anarchista értelmezése nem jelenti azt, hogy le kellene bontani az olyan magas szintű szerveződéseket, mint a gyárak vagy munkahelyek, amelyekhez nagy számú ember együttműködésére van szüksége. Távolról sem!
Az anarchisták szerint a szervezet a birtoklás kibővítése. A „kihasználtság és használat” elvének alkalmazását jelenti az olyan tulajdonra, amit több személy használ, szervezeti munkát eredményez, például azok számára, akik kollektívában dolgoznak együtt, használnak egy adott tulajdont, amivel rendelkeznek is, ahogy a saját munkájuk felett is mint az egyenlők önkormányzó, közvetlenül demokratikus szervezete (amit röviden általában „önigazgatásnak” neveznek).
Ez logikusan következik a „kihasználtság és használat” tulajdonra vonatkozó elméletéből. Mert ha a termelés csoportokban történik, ki a törvényes birtokosa a földnek? Az alkalmazó? Vagy a menedzserei? Nyilvánvalóan nem, hiszen definíciószerűen többet bitorolnak, mint amit képesek használni. Világos, hogy a munkában osztozók szervezete lehet az egyetlen értelmes válasz. Így szól Proudhon megjegyzése: „minden felhalmozódó tőke társadalmi tulajdon, senki sem lehet annak kizárólagos birtokosa.” „A despotizmus és az egyenlőtlenség elpusztítása érdekében az embereknek muszáj (…) szerveződniük”, ami a munkások önigazgatását jelenti – „a vezetőket, instruktorokat, irányítókat (…) a munkások közül kell kiválasztaniuk maguknak a munkásoknak”.[8]
Ezáltal az anarchisták Proudhon szavaival „a proletariátus megszűntetésére” törekednek és az eszméik egyik központi gondolatának azt tartják, hogy „az ipari demokráciának … győzedelmeskednie kell az ipari feudalizmus felett.”[9]
Vagyis egy anarchista társadalom a személyes tulajdonon alapulna a munkások önigazgatásával, amit minden szinten gyakorolnak a legkisebbtől, az egyszemélyes munkahelytől vagy gazdaságtól a nagyszabású gyárig.
Világos, hogy minden anarchista arra törekszik, hogy megváltoztassa és határt szabjon a tulajdonjogoknak. A kapitalista tulajdonnak véget kell vetni, és egy új rendszert kell bevezetni, amely a birtoklás és a használat koncepcióján nyugszik.
Bár a pontos természete ennek az új rendszernek különbözik az egyes anarchista gondolkodói iskoláknál, az alapvetések ugyanazok, mivel a tulajdonnak ugyanazon anarchista elméletéből származnak, amely Proudhon „Mi a tulajdon?” című munkájában olvasható.
Kiemelendő, hogy William Godwin Vizsgálódás a politikai igazságosság kérdésében című művében ugyanazt a különbségtételt fejti ki a magántulajdon és a személyes tulajdon vonatkozásában (jóllehet, nem ugyanazon a nyelven) ötven évvel Proudhon előtt, amely által központi helyet tölt be az anarchista gondolkodók között. Godwin szerint a tulajdonnak különböző fajtái vannak. Az egyik „a hatalom, hogy minden személynek joga van rendelkeznie a szorgalma eredményével”. A másik ugyanakkor „egy rendszer, amely bárhogyan is jött létre, de általa egy ember jogot formál egy másik ember szorgalmának eredményére.” A „tulajdon e fajtája teljesen ellentmond” az előbbinek (szembetűnőek a hasonlóságok a későbbi anarchista elképzelésekkel). Godwin szerint az egyenlőtlenség szolgalelkűvé teszi a szegényeket, mi több, ha valaki „szegénynek született, mondhatni, hogy más néven szolgának született.”[10]
Mondanunk sem kell, az anarchisták nem teljesen következetesek a terminológia használatában. Vannak, akik például a tőkés és földesúri osztályokra „tulajdonos osztályként” hivatkoznak. Mások a „személyes birtok” terminust részesítik előnyben a „személyes tulajdon” helyett, a „tőke” terminust a „magántulajdon” helyett. Néhányan, mint sok individualista anarchista, a „birtok” terminust általános értelemben használják és a „kihasználtság és használat” megnevezéssel élnek a földek, a lakhatás és a munkahely esetében. Ugyanakkor nem lényeges, pontosan milyen szó használatos, hiszen a fő elképzelés ugyanaz.
[1] – Nicholas Walter, About Anarchism, 40. o.
[2] – Uő. 293. o.
[3] – Uő. 395–96. o.
[4] – Uő. 65. és 373. o.
[5] – Uő. 271. o.
[6] – What is Anarchism? 217. o.
[7] – Benjamin Tucker, The Individualist Anarhicst, 159. és 85. o.
[8] – Proudhon, u.ő. 130. o. 372 és 137. o.
[9] – Proudhon, Selected Writings of Pierre-Joseph Proudhon, 179. és 167. o.
[10] – The Anarchist Writings of William Godwin, 133. o.,134 o., 125. és 126.
Miért támogassuk a közvetlen demokráciát?
A legtöbb anarchista számára a szabad társulásokban a megegyezések szabadsága mellett a másik fontos alapelv a politikai döntések közvetlen demokratikus megszavazása (mindezt „önigazgatásnak” is nevezzük). Ennek oka, hogy „az uralom számos formája véghezvihető „szabad”, nem kényszerítő, szerződéses módon … és naivitás volna … azt hinni, hogy a politikai kontrollal való puszta szembenállás önmagánál fogva az elnyomás végéhez vezet majd”.[1]
Hogy megállapítsuk, egy szerveződés libertariánus természetű-e, éppen úgy fontosak a szerveződésen belüli kapcsolatok, mint az önkéntes jellegük.
Az egyéneknek nyilvánvalóan együtt kell működniük ahhoz, hogy teljes emberi életet éljenek. Így „mivel másokhoz kell csatlakoznia”, az egyénnek három lehetősége van: „vagy mások akaratának rendeli alá magát (szolgasorba jut), vagy másokat vet alá a saját akaratának (tekintéllyé válik), vagy másokkal testvéries egyetértésben él mindenkinek a legjavát szolgálva (egy társulásban). Senki sem menekülhet e szükségszerűség elől”.[2]
Az anarchisták nyilvánvalóan az utóbbit választják, a társulást, mint az egyetlen módot, amelynek segítségével az egyének szabad és egyenlő emberi lényekként együttműködhetnek, tiszteletben tartva egymás egyediségét és szabadságát.
Az egyének csak a közvetlen demokráciában fejezhetik ki magukat, gyakorolhatják a kritikai gondolkodást és az önkormányzást, vagyis tehetik teljessé intellektuális és erkölcsi fejlődésüket. Az egyén szabadságának és intellektuális, erkölcsi, társadalmi képességeink növelését illetően sokkal kedvezőbb, ha olykor kisebbségben van, mint ha folyamatosan egy főnök akaratának lenne alárendelve. Szóval milyen elméleten alapszik az anarchista közvetlen demokrácia?
Miként Bertrand Russell megjegyzi, egy anarchista „nem a kollektív döntéshozatal megszüntetését kívánja a kormányzás eltörlésével: azt a rendszert akarja eltörölni, amellyel egy döntést ráerőltetnek az ellenzőire”. [3]
Az anarchisták az önigazgatásban látják ennek elérését. Amint az egyén csatlakozik egy közösséghez vagy munkahelyhez, a társulás „polgárává” válik (jobb szó híján nevezzük így). A társulás a tagokból álló gyűlés körül szerveződik (a nagyobb munkahelyek és városok esetében ez lehet egy funkcionális alcsoport, konkrét iroda vagy környék).
Ebben a gyűlésben az egyén másokhoz hasonlóan meghatározott politikai befolyással és kötelezettségekkel rendelkezik. A társulásban való működéshez az embereknek kritikai ítéleteket és döntéseket kell hozniuk, vagyis saját tevékenységüket kell igazgatniuk.
Az engedelmesség ígérete helyett (miként az államhoz vagy a tőkés vállalathoz hasonló hierarchikus szerveződésekben teszik) az egyének részt vesznek a saját közösségük döntéseinek meghozatalában, maguk köteleződnek el a társaik iránt.
Ez azt jelenti, hogy az egyénnek nem egy társadalom vagy csoport fölött álló, elkülönült entitással szemben vannak politikai kötelességei, hanem a „polgártársaival” szemben.
Bár a gyűlés tagjai közösen alkotják meg a társulások kormányzását szolgáló szabályokat, amelyek megkötik őket mint egyéneket, felette is állnak ezeknek abban az értelemben, hogy e szabályok mindig módosíthatóak vagy visszavonhatóak. Kollektívaként a társult „polgárok” politikai „tekintélyt” képeznek, de ez a „tekintély” a közöttük lévő horizontális viszonyokon nyugszik, nem pedig a vertikális viszonyokon köztük és egy elit között; a „tekintély” itt nem hierarchikus. Így Proudhon:
„A törvényeket szerződésekkel váltjuk fel (értsd: szabad megállapodásokkal). – Elég a többség által meghozott vagy akár az egyhangúlag megszavazott törvényekből; minden egyes polgár, minden egyes város, minden egyes ipari egyesület létrehozza a maga törvényeit”.[4]
Egy ilyen rendszer természetesen nem azt jelenti, hogy mindenkinek minden döntésben szükségszerűen részt kell vennie, nem számít, hogy az mennyire magától értetődő. Míg bármilyen döntés a gyűlés elé vihető (ha a gyűlés úgy dönt, mivel esetleg néhány tag ezt kérte), a gyakorlatban bizonyos tevékenységekkel (így a tisztán a megvalósításhoz kapcsolódó döntésekkel) a társulás választott ügyintéző bizottsága foglalkozik.
Ennek oka – egy spanyol anarchista aktivistát idézve – az, hogy „a közösség mint olyan nem tud levelet írni vagy számokat összeadni vagy számtalan olyan apró munkát végrehajtani, amire csak az egyén képes.” Így szükség van „az ügyintézés megszervezésére”.
Ha feltételezünk egy társulást, amely „bármilyen igazgatótanács vagy hierarchikus hivatal nélkül szerveződik”, amely „egy általános gyűlés keretében összejön egyszer egy héten vagy gyakrabban, és ilyenkor megtárgyalja az elintézendő ügyeket”, akkor is fontos, hogy „kinevezzen egy bizottságot, amely szigorúan adminisztratív funkciók lát el”. Azonban a gyűlés „az elvégzendő feladatok meghatározott sorát írja elő ennek a bizottságnak, vagyis „kötött megbízást” ad neki, és így „tökéletesen anarchista lehet”. Mivel „ennek nyomán ezekkel a feladatokkal arra alkalmas egyéneket bíznak meg, akiket előre utasítanak a végrehajtás módjáról, … nincs szó arról, hogy a közösség lemondana a szabadságáról”.[5]
Meg kell jegyeznünk, hogy ez Proudhon elképzelését követi, mely szerint a munkások társulásaiban „minden pozíció választott, és a rendeleteket előterjesztik a tagok jóváhagyására”.[6]
A tőkés vagy állami hierarchia helyett az önigazgatás (értsd: közvetlen demokrácia) lenne a szabad társadalmat alkotó szabad csatlakozású társulások alapelve. Az alkalmazásának vonatkoznia kell a társulások föderációira, hogy az anarchista társadalom működhessen.
„Az összes kinevezett bizottságnak vagy küldöttségnek az anarchista társadalomban”, érvel helyesen Jose Llunas Pujols, „leválthathatónak és visszahívhatónak kell lennie minden időben az őket megválasztó körzet vagy körzetek folyamatos választójoga által.” A „kötött megbízással” és a „tisztán ügyviteli funkcióval” együtt ez „lehetetlenné teszi, hogy bárki jogot formáljon magának akár egy szemernyi tekintélyre is”. [7] Pujols ismét Proudhont követi, aki már húsz évvel korábban a „kötelező mandátum alkalmazását” követelte, annak biztosítékaként, hogy a nép nem „veszíti el szuverenitását”.[8]
A szavazáson és megbízáson alapuló föderalizmus révén az anarchisták biztosítják, hogy a döntések alulról fölfelé áramoljanak.
Saját döntéseinket meghozva, közös érdekeinkről gondoskodva kizárjuk, hogy mások rendelkezzenek fölöttünk. Az anarchisták nélkülözhetetlennek tarják az önigazgatást a szabadság biztosításához egy szerveződésen belül, amelyre olyannyira szükség van, hogy méltó emberi életet élhessünk.
Természetesen lehetne amellett érvelni, hogy ha kisebbségben vagy, mások rendelkeznek fölötted „A demokratikus rend is rend”[9]. Mármost, az általunk leírt közvetlen demokrácia fogalma nem szükségszerűen kötődik a többségi uralom elképzeléséhez. Ha valaki kisebbségben találja magát egy bizonyos szavazás során, azzal a döntéssel szembesül, hogy beleegyezését adja vagy elutasítja mint kötelezettséget. Ha a kisebbségtől megtagadják, hogy ítéletének és választásának megfelelően cselekedjen, az sérti az autonómiáját, és olyan kötelezettségeket ró rá, amelyeket nem szabadon fogadott el. A többségi akarat kényszerítő erejű végrehajtása ellentmond az önkéntes kötelezettség eszméjének, ahogy a közvetlen demokráciának és a szabad társulásnak is.
Következésképpen a közvetlen demokrácia távolról sem a szabadság tagadása a szabad társulások és önként elfogadott kötelezettségek közegében, hanem az egyetlen eszköz, amelynek révén a szabadságot ápolni lehet „Egyéni függetlenség, amit az ígéretek betartásának kötelezettsége korlátoz.”[10]
Mondanunk sem kell, a kisebbség, amennyiben a társulásban marad, érvelhet az álláspontja mellett, és megpróbálhatja meggyőzni a többséget arról, hogy téved.
Itt kell leszögeznünk, hogy az anarchisták nem azért támogatják a közvetlen demokráciát, mert a többségnek mindig igaza van. Szó sincs róla! A demokratikus részvétel nem azt jelenti, hogy a többségnek mindig igaza van, hanem hogy a kisebbségek megbízhatatlanok, mert előrébb helyezhetik saját érdekeiket az egészénél. A történelem bizonyítja, amit a józan ész is előrejelez, nevezetesen, hogy a kényszerítő hatalom révén bárki (legyen az egy államfő, egy főnök, egy férj, bárki) arra fogja használni hatalmát, hogy növelje azt alávetettjei döntéshelyzetének kárára.
Az anarchisták elismerik, hogy a többség hibázhat és hibázik is, ezért helyez a társulási elméletünk nagy hangsúlyt a kisebbségi jogokra. Ez látható az önkéntes kötelezettség elméletében, amely azon a jogon alapul, hogy a kisebbségek tiltakozhatnak a többségi döntés ellen, és amely a nézeteltérést a döntéshozatal kulcsfontosságú tényezőjévé teszi.
Carole Pateman így ír:
„Ha a többség rosszhiszeműen viselkedik… (akkor) a kisebbségnek politikailag kell cselekednie, beleértve az engedetlenséget, ha polgári létének, függetlenségének, és magának a politikai társulásnak a védelmében helyénvaló … A politikai engedetlenség csupán egy lehetséges kifejezése az aktív polgári létnek, amelyen az önigazgatáson alapuló demokrácia alapszik… Az ígéret társadalmi gyakorlata magában foglalja az elutasításnak vagy az elkötelezettség megváltoztatásának a jogát; hasonlóképpen, a politikai kötelezettség önkéntes elfogadásának gyakorlata értelmetlen a kisebbségek azon jogának gyakorlati elismerése nélkül, hogy elutasíthatják vagy visszavonhatják beleegyezésüket, vagy – amennyiben szükséges – nem engedelmeskednek”. [11]
A társuláson belüli kapcsolatokon túl tárgyalnunk kell azt is, hogyan működnek együtt a különböző társulások. Elképzelésünk szerint a társulások közötti viszonyok leképezik a társulásokon belülieket. Az egyén helyén, aki a társuláshoz csatlakozik, itt egy társulás áll, amely a konföderációhoz csatlakozik.
A társulások közötti viszonyok a konföderációban ugyanúgy horizontálisak és önkéntes természetűek, mint a társulásokban, a tagok ugyanazon „szavazhatsz és kiléphetsz” jogával, és ugyanazon jogokkal a kisebbségekre vonatkozóan.
A társadalom így a társulások társulásává válik, a közösségek közösségévé, a kommunák kommunájává, ami az egyéni szabadság maximalizálásán alapul – a részvétel és az önigazgatás maximalizálásával.
A közvetlen demokrácia e rendszere jól illeszkedik az anarchista elméletbe. Malatesta minden anarchista nevében szól, amikor azt mondja, hogy
„az anarchisták tagadják a többség azon jogát, hogy általánosságban kormányozza az emberi társadalmat”. Mint látható, a többségnek nincs joga ráerőltetnie magát a kisebbségre, a kisebbség bármelyik pillanatban elhagyhatja a társulást, hogy – Malatesta szavaival: – ne kelljen „alávetniük magukat a többség döntéseinek már azelőtt, hogy hallották volna, mik is azok”.[12]
Ennélfogva a közvetlen demokrácia az önkéntes társuláson belül nem hoz létre „többségi uralmat”, és nem is jár annak elfogadásával, hogy a kisebbségnek bármiféle okból alá kellene vetnie magát a többségnek. Valójában a közvetlen demokrácia anarchista támogatói szerint mindez illeszkedik Malatesta érvelésébe:
„Az anarchisták nyilván elismerik, hogy ahol közösségi életet élnek, ott a kisebbségnek gyakran el kell fogadnia a többség véleményét. A nyilvánvalóan szükséges vagy hasznos valaminek a végrehajtásában, hogy azt teljes egyetértésben tegyék, a keveseknek érezniük kell annak szükségét, hogy a sokak kívánságához alkalmazkodjanak… De az ilyen alkalmazkodásnak az egyik és a másik csoport részéről kölcsönösnek kell lennie, önkéntesnek, jóakaratból és annak a szükségéből kell fakadnia, hogy a közösségi ügyek lebonyolítását ne akadályozza a makacsság. Nem határozható meg alapelvként vagy törvényerejű normaként”.[13]
Minthogy a kisebbségnek joga van kiválni a társulásból, ahogy széles körű cselekvési, tiltakozási és fellebbezési jogokkal is rendelkezik, a többségi uralom nem határozható meg alapelvként. Inkább döntéshozatali eszköz, amely lehetővé teszi, hogy a kisebbség kifejezze eltérő véleményét (és aszerint cselekedjen), miközben biztosított, hogy semmilyen kisebbség nem kényszerítheti rá akaratát a többségre. Más szóval a többségi döntés nem köti a kisebbséget.
Végül, ahogy Malatesta mondja:
„senki sem várhatja el, vagy akár kívánhatja, hogy valaki, akinek szilárd meggyőződése, hogy a többségi irány katasztrófához vezet, feláldozza meggyőződését és passzívan nézze, vagy ami rosszabb, támogassa azt az irányelvet, amelyet helytelennek tekint”.[14]
Még az individualista anarchista Lysander Spooner is elismeri, hogy a közvetlen demokráciának megvan a maga szerepe, amikor megjegyzi, hogy „minden, vagy szinte minden önkéntes társulás megadja a többségnek, vagy a tagok egyéb, a teljesnél kisebb arányának a jogot, hogy némi korlátozott mérlegelési jogkörrel éljen a célok elérésére szolgáló eszközök tekintetében.”
Azonban csupán a döntéshozó testület (amely „megítéli a törvényt és a törvény igazságosságát”) egyhangú döntése határozhatja meg az egyének jogait, minthogy ez a „törvényszék tisztességesen képviseli az egész népet”, mivel „semmilyen törvényt nem hajthat végre jogszerűen a társulás egyesületi minőségében senki javai, jogai vagy személye ellenében, kivéve, ha a társulás összes tagja egyetért abban, hogy végrehajta” (a döntéshozatali testület támogatása Spoonernél abból adódik, hogy elismeri, „a gyakorlatban lehetetlen lenne” egy társulás összes tagjának egyetértenie).[15]
Vagyis a közvetlen demokráciának és az egyéni/kisebbségi jogoknak nem kell ütközniük.
El tudjuk képzelni, hogy a gyakorlatban a közvetlen demokráciát használják a legtöbb társulásban egy anarchista társadalomban (vélhetően minősített többségre lenne szükség az alapvető döntésekhez) a törvényszéki rendszer, a kisebbségi tiltakozás/közvetlen fellépés és a kisebbségi követelések/jogok elbírálásával/védelmével kombinációjával együtt. A szabadság tulajdonképpeni formái csak a közvetlenül érintett emberek gyakorlati tapasztalata alapján alakíthatók ki.
Végül hangsúlyoznunk kell, hogy a közvetlen demokrácia anarchista támogatása nem jelenti, hogy minden körülmények között ez a kívánatos megoldás.
Például számos kis társulás részesítheti előnyben a konszenzuális döntéshozatalt … azonban a legtöbb anarchista szerint a közvetlen demokrácia a szabad társulásokban a legjobb (és a legreálisabb) formája a szerveződésnek – egybevág az egyéni szabadság, méltóság és egyenlőség anarchista alapelveivel.
[1] – John P. Clark, Max Stirner’s Egoism, 93.
[2] – Errico Malatesta, Life and Ideas, 85.
[3] – Russell: Roads to Freedom, 85.
[4] – Proudhon: The General Idea of the Revolution, 245–246.
[5] – Jose Llunas Pujols, idézi Max Nettlau: A Short History of Anarchism, 187.
[6] – Proudhon, The General Idea of the Revolution, 222.
[7] – Idézi Max Nettlau, A Short History of Anarchism, 188–9.
[8] – Proudhon: No Gods, No Masters 1., 63.
[9] – ). L. Susan Brown, The Politics of Individualism, 53.
[10] – Malatesta, idézi Max Nettlau, Errico Malatesta: The Biography of an Anarchist
[11] – Carole Pateman: The Problem of Political Obligation, 162.
[12] – Malatesta: The Anarchist Revolution, 100-101.
[13] – Uo., 100.
[14] – Errico Malatesta: His Life and Ideas, 132.
[15] – Lysander Spooner: Trial by Jury, 130–1., 134., 214., 152., 13.
Út Anarchiába 2024
